Ahhoz, hogy előre tekinthessünk, olykor vissza kell lapoznunk az években. Bár jelen és múlt mintha gyakran összemosódna. Mert figyeljük csak meg a következő mondatot: „Nem tudok moziba menni, képes újságot kinyitni, rádiómat megindítani anélkül, hogy gyilkolásról, pusztításról, rombolásról ne látnék vagy hallanék”. Akárha íródhatott volna ma is, ám a dátum más, egészen pontosan 1942. Aki pedig jegyzetelte: Szent-Györgyi Albert.
A múló idő ellenszere az alkotás – ez olvasható ki a Nobel-díjas tudós életútjából, s szinte minden egyes írásából. Merthogy az életet kutatta, az élet teljességét, hogy végül kimondja: az élet az anyagnak egy sajátsága, szerkezetének következménye (de nem önmagában lévő). Olyan, mint a mosoly – az sem tartható kézben, hiszen nem más, mint az ajkak játéka. De kanyarodjunk vissza az alkotáshoz, amely szintén nem nélkülözi a játékos elemeket. Szent-Györgyi erről 1962-ben ír (elolvasható az Egy biológus gondolatai c. kötetében), azt fejtegetvén, hogy bármely probléma megoldásához ritkán jutott el tudatos gondolkodással, a helyes elképzelés inkább felsejlett alvás vagy éppen horgászás közben. A kérdés persze nemcsak az, hogy alkossunk-e vagy sem, hanem hogy mit. Ehhez kell egy jó problémát felvetni, egy jó kérdést kérdezni. Képességeinket, tehetségünket reálisan felmérve. Goethét idézi, aki szerint „sehol sem nyilvánul meg a lángész világosabban, mint a bölcs önmérsékletben”. Avagy a túlméretezett feladat nem ér sokat. A részletek helyett pedig részesítsük előnyben az egészet, merthogy „a természet alapjaiban egyszerű”. S szerinte a tudomány is azon az úton van, hogy általánosítson, és az általánosítás egyszerűsítést jelent. Nos, e tekintetben azért kissé bizonytalanok vagyunk, a tudományt illetően manapság általában inkább a részeredményekről értesülünk, mintha inkább a szigorú specializálódás korszakát élnénk. Ám Szent-Györgyi következő megállapítása teljességgel helytálló, mely szerint az értelem számára az általánosítások meggyőzőbbek, mint a részletek. Tegyük hozzá, talán éppen ezzel magyarázható ez idő tájt a különféle spirituális tanok növekvő népszerűsége, mert azok egyfajta megnyugtató eligazítást kínálnak a részletekbe vesző, elkülönült elvekre alapozni próbáló bonyolultságokkal szemben.
A kötetben megtaláljuk a könyvekhez kapcsolódó, azóta nevezetessé váló elvét is, azaz: „A könyvek azért vannak, hogy megtartsák magukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra használjuk”. A félreértések elkerülése végett persze azonnal hozzáteszi, szó sincs arról, hogy lebecsülné az ismeretszerzést, e téren is keményen és sokáig dolgozott, azonfelül tagadhatatlan, hogy a legtöbb ember számára a mindvégig való tanulás szinte kötelező (az életet különben sem lehet betöltetlenül hagyni!), az iskola feladata pedig elsősorban az, hogy megtanítsa a diákokat tanulni. Mindazonáltal a könyveket illetően mégis „csak azt tartottam meg, amire szükségem van a dolgok egyféle megértéséhez, intuitív megragadásához és ahhoz, hogy megtudjam, melyik könyvben mit találok meg”. Gondolatmenetében pedig ezt követően jut el – számomra legalábbis mindenképpen úgy tűnik – a döntő felismeréshez, mely szerint „nekünk nem tanulnunk, hanem átélnünk kell a dolgokat”. S úgy véli, ez érvényes nem pusztán a tudományokra, hanem a művészetekre, sőt: a történelemre és annak oktatására is!
Következő – egy felszólalását rögzítő – írásában Szent-Györgyi azt fejtegeti, hogy a tudósok helye mindig és mindenképpen ott van a demokrácia oldalán. A demokrácia pedig: jóakarat, tudás és világosság. Amely szemben áll mondjuk a reakcióval, a rosszindulattal, az erőszakkal és a tudatlansággal. Kérdés persze, hogy az embereket merre hajtja a józanság és a tudásvágy, illetve az önzés és a hatalomvágy. Ez nevezhető válaszútnak. Bennünket pedig csupán az bosszant és zavar, hogy az írásunk nyitórészében idézett mondat mára is időszerű maradt.
