Szerencsére mögöttünk már a fogadalmakkal terhes szilveszter tájéka, amikor mindenki, vagy legalábbis igen sokan, új életet szeretnének kezdeni. Holott ez éppenséggel nem is olyan veszélytelen, mint gondolnánk. De mielőtt rátérnénk erre, elöljáróban hadd mondjam el, hogy szinte naponta találkozom középkorú ismerőseimmel, akik rendre beszámolnak célirányú elképzeléseikről – merthogy elérkezett a váltás ideje. Szinte már divatszó lett ez a váltás!
Megjegyzem, szívesebben beszélgetek inkább azokkal, akikben erősödőben a készség a pályamódosításra, mint a mindennel évek (évtizedek) óta elégedettekkel. Nos, a szilveszteri fogadalmak inkább a szokásainkhoz kapcsolódnak, míg a ténylegesen váltani akarók a teljes élet-rendszerüket cserélnék át valami másra, s ha meg annak a lényegét feszegetjük, akkor mindig az igazi önmagukra való rátalálás felfokozott igényénél kötünk ki. De miért, hogy mások meg (a legtöbben) el nem hagyják a járt utat, s szinte dédelgetik a meghonosodott szokásrendjüket, változatlanul hagyott időbeosztásukat? Egy Kanadában élő, magyar származású pszichológus könyvében bukkantam rá, hogy a halálfélelemmel párhuzamosan létezik életfélelem is. Ez utóbbi jelentése: az ismeretlentől való félelem. Váltani viszont csak az ismeretlen irányába lehetséges. Ehhez kínál tehát gyakorlati utasításokat Feldmár András, aki 1956-ban, tizenhat évesen vándorolt ki Kanadába, matematikusként végzett, majd hamarosan a pszichológia felé fordult. Tanulmányainak befejeztével 1969-től klinikai pszichológusként dolgozott Vancouverben, majd Londonba tette át székhelyét, közben szerte a világban nagy sikerű előadásokat tartott. Így Debrecenben és Budapesten is, több könyve magyar nyelven is hozzáférhető. Feldmár tehát azzal a példával él, hogy egy autós a város bejáratánál lévő körgyűrűből mindig a balra való kitérőt választja. Ez kényelmes megoldás, nem kell a fejünket törni rajta. Ha viszont az ember újítani szeretne, azaz változtatni a menetrenden (a saját életén), akkor előbb lassítania kell. Ez – bár Feldmár nem fejti ki – nyilván nemcsak az autóvezető sebességcsökkentésére vonatkozik, hanem tervezéshez szükséges elmélyült gondolkodás időszakára (is) utal. S ha a szilárd elhatározás megszületik, miszerint a körbe-körbe járás után most tényleg jobbra térek le, akkor meg kell próbálni. „Amikor legközelebb hasonló helyzetbe kerülök, akkor már egy kicsit könnyebb lesz jobbra menni, és képes leszek nem csak balra menni. Minél többször választom az új utat, annyiszor könnyebb lesz az új szokást kialakítani” – állítja szerzőnk. Aki a szokásainkról szólva egyébként azt is megjegyzi: „megkülönböztethetőek azok a szokások, amelyek jól jönnek, beválnak, megkönnyítik az életemet. És vannak, amelyek tulajdonképpen megnehezítik az életemet, és nem is tudom róluk, hogy miért ragaszkodom hozzájuk”.
Stressz mindenkit ér, naponta többször is. Azokat is, akik átrendeznék életvitelüket. Bár a stressz és a váltás között nem kell okvetlenül összefüggést feltételezni, Feldmár is fontosnak tartja idézni Selye Jánost, aki szerint „Amikor az ember stresszhelyzetbe kerül, akkor tulajdonképpen csak négy lehetősége van. Vagy hatásosan harcol, vagy elfut, elszökik, vagy menedéket keres, hogy valaki védje meg őt, vagy pedig megbetegszik, beteg lesz. Más alternatíva nincsen.” Akik rászánták magukat az életváltásra, vagy legalábbis célul tűzték ki azt, nyilván kifejezetten az első csoportba tartoznak. Ahogyan gondolom, a második csoport tagjaiból válnak majd a magányosok (jelszavuk: ha senki nem lát, ha jól el tudok bújni, akkor senki nem tud megtámadni), a harmadikból megbízható kapcsolatot keresnek, a negyedikből pedig pszichiátert.
Az „új életében” feltehetően senki sem kíván hanyag lenni. Kanadai pszichológusunknak erre is van megoldása. És nem is rossz. Tehát: „Életünk minden pillanatában létezik egy hierarchia. Túl könnyű lenne az élet, ha azokat a parancsokat, amiket érzünk, kapunk különböző pontokból, csak úgy teljesítenénk. Az túl egyszerű lenne. De mi van, ha két parancs érkezik különböző szintekről? Nos, nem szabad összekeverni a hierarchiát. Így a hanyagság például az, amikor két parancs jön be, az egyik fontosabb a másiknál, de mégis a kevésbé fontosat fogadjuk el.” Kezdetnek ezt megszívlelni talán elegendő is lenne.
