A szerbiai újságírók átlagosan mindössze 55 évig élnek, olvasom Dinko Gruhonjić, a Vajdasági Független Újságírók Egyesülete elnökének tavaly augusztusi jelentését. Nem kell sokat tűnődnöm, hogy belássam, van benne igazság. Nem kell messze mennem, szerkesztőségünkben naponta jelen lévő vendég a stressz, de a sokszor egész napot követelő életmód sem az egészségmegőrzés elvei alapján telik el. A rendszertelen életmódnak pedig természetesen következményei is vannak. Mindezek mellett hazánkban a legszívesebben elhallgattatnák a véleményét nyíltan kimondó, vagy a bizalmas információkat birtokló, majd megjelentető újságírót. Évente találkozunk olyan esetekkel, amikor egy-egy újságírót megfenyegetnek, vagy csupán politikai nyomás alá próbálnak helyezni, de megtörténik, hogy megverik, meggyilkolják. Az újságírás veszélyes, és ezt nem cinizmusból mondom.
Van talán aki emlékezik, miért fenyegették meg halálosan Liljana Stupart, a Beta hírügynökség újságíróját. Egy ismeretlen férfi mobiltelefonon (elég komolytalan módja a fenyegetésnek) közölte Stuparral, hogy nála van az újságíró lányának fényképe, ezért ne dugja az orrát oda, ahova nem kellene. Egy évvel korábban a nagybecskereki újságírót pedig a privatizációról készült írásai miatt fenyegettek meg. Nagy port kavart tavaly Boško Branković, a B92 operatőrének összeverése is Belgrádban. A rendőrség az incidens után csakhamar elfogta a tetteset, igaz furcsa lett volna, ha nem, hiszen felvétel is készült a támadásról. De visszaemlékezhetünk többek között Radislava Dada Vujasinović rejtélyes halálára is, amit az igazságszolgáltatás 1994 óta nem tud felgöngyölíteni. És még sorolhatnám. Tavaly összesen 41, míg 2007-ben 65 újságíró vesztette életét világszerte.
A sajtó munkásai viszont nem csak az elégedetlen, megsértődött nagyurak vagy a háború áldozatai. Áldozatai a privatizációnak is. Az erőszakos magánosítás következtében számos újságíró került az utcára, vagy csupán éhbérért (van olyan helyi sajtó, ahol mindössze 14 ezer dinárt kapnak) dolgozik Szerbiában, miközben számon kérik tőlünk az objektív tájékoztatást. Nehéz újságírói becsületről és méltóságról beszélni üres gyomorral egy olyan környezetben, ahol mindenki gyorsan szeretne meggazdagodni. Az ember természetesen mindig a saját zsebébe néz először, hiszen senkinek sem elég tengődni.
Láthattuk mi történt a Zombori Rádióval. A kislány rádiót szeretett volna, erre az apuka rádióadót vett neki. Csak a lány nem tudta, vagy nem akarta vezetni. Ennek köszönhetően az újságírók nem sok fizetést láttak. Vagy nézzük meg, mi történik a szabadkai Super Televízióval. Egy éve rendszertelenül kapják a fizetésüket, még a tavaly novemberi bérüket sem kapták meg. Bátran kimondhatom, hogy a gazdasági világválság első áldozatai között Szerbiában a Zrenjaninske novine munkatársai állnak. Nagybecskereken a Dnevnik napilap téves politikája miatt 9 személy munkanélkülivé vált. Átcsalogatták őket volt munkahelyükről és most nem tudnak elhelyezkedni. De hasonlóképpen jártak a szabadkai Subotičke hetilap munkatársai is, igaz ott 10 újságírót átvett a Subotičke novine és csak 4 személy maradt állás nélkül. És még sok mindenről nem tudunk.
Leszámítva a nagyobb napilapokat, némelyikben néha az etika magvait sem lehet fellelni (gondoljunk csak a medve által szétmarcangolt holttest fényképére a címlapon), vagy a közszolgálati médiumokat – újságírónak lenni Szerbiában nem leányálom. Számtalanszor szembesülünk oktalan vádakkal, de a viszontagságok ellenére mégis sok lelkes kollégát látok, akik szeretik munkájukat. A megkeseredett szavak mögött pedig mindig ott bujkál az elhivatottság, vagy a megszállottság, hiszen újságírónak lenni inkább életmód, mint munka. Hivatás.
