Mikor mondtad ki utoljára? Mondd, sokszor, mert gyorsan elfelejtem. Szeretlek. De csak akkor mondd, ha komolyan gondolod. De akkor sokszor. Szeretlek.
Én úgy szeretlek, olyannak, amilyen vagy. Mit jelent ez? Az igazi szeretet az, ha látsz, és látlak. Ha szeretetem körbevesz, de nem fojt meg. A szeretetnek nincs feltétele, nem akar cserébe semmit, nem követel, nem önző és nem elváró. Valóban így szeretjük egymást? Szeretsz te úgy valakit, hogy bármit tesz, elfogadod, nem akarod, hogy másképpen csinálja, nem akarod átformálni? Úgy szereted, hogy melletted kiteljesedhet, lehet jó vagy rossz, akkor sem akarod megváltoztatni, hanem engeded, hogy önmaga legyen, hogy békében lehessen önmagával, s egyben békében lehessen veled?
Törődj a másikkal, ne csak gondoskodj róla. A törődés azt jelenti, minden érzékszerveddel figyeled a másikat, és úgy lépsz, olyat teszel, ami a másiknak jó, nem olyat, ami szerinted megfelelő, elvárható, kényelmes volna. Hagyd, hogy más legyek, és ezt szeresd, ne csak engedd, vagy bocsáss meg, hogy nem olyan vagyok, nem olyat tettem, amit te tettél volna.
Manapság nagyon sokat beszélünk a szeretetről. Könyvek jelennek meg róla, amelyekben leírják, hogyan szerezhetjük vissza azt, amit valahol, utunkat járva elveszítettünk. Elfelejtettük ápolni. Nevezhetjük mindezt, amit eddig leírtam szentimentalizmusnak, érzelgősségnek, bármilyen szót találhatunk, amivel ma leplezni tudjuk azt, hogy valójában hiányzik belőlünk a szeretet, elfelejtették megmutatni, elfelejtettük megtanulni.
Ha bevalljuk, ha nem, nagyon kevesen tudnak közülünk úgy szeretni, hogy az a másiknak jó legyen. Minden bizonnyal ennek is a globalizálódó világ az oka, ami elhiteti velünk, senki és semmi nem pótolhatatlan és tulajdonképpen minden megvásárolható, az egészség, a jó alak, a szép arc, a kedvesünk, a gyermekünk és a szüleink is. Bármit megvehetünk nekik, ami feledteti, hogy talán elfelejtettük megkérdezni tőlük, hogy vannak, mire vágynak, mi foglalkoztatja őket, esetleg megkérni őket, fejtsék ki a véleményüket egy-egy dologról, beszélgessenek velünk. Ezek mind olyan gondolatok, dolgok, amelyeket nem te, nem én találtunk ki, nem egyediek, de szinte mindenkire érvényesek. S bár közönségesen és elcsépelten hangzanak, akkor is igazak, és a valóságot tükrözik. Hagyd és engedd, hogy mások mások legyenek, másként lássák a világot, és így gyarapodjanak.
A titok valahol bennünk van, barátaink, szeretteink és a saját, vagy még meg nem született gyermekünkben. Nyíljunk meg nekik, engedjük, hogy tanítsanak minket, és közben törődjünk velük, szeressük őket, olyannak, amilyennek születtek, és engedjük, menjenek, fedezzék fel a világot, hogy megtalálják a saját helyüket benne. Tanuljunk még a természettől is. Figyeljük a virágainkat, fénylenek, virágoznak-e? Szeretet övezi-e őket? Simogassuk meg kutyánkat, és figyeljük, nyugodt-e? Szeretet öleli-e körbe? És figyeljük magunkat, azok vagyunk-e, akit szeretünk önmagunkban.
Sok a nem és sok a megválaszolatlan kérdés.
Valentin-nap van. A szerelmesek és azok napja, akik szeretik egymást. Kérdezzük meg egymástól, hogy van a másik, üljünk le vele beszélgetni, öleljük át, vagy vegyünk neki rózsát. De azt a rózsát, ami csak az övé. Mást ne tegyünk, csak akkor, ha tudjuk, érezzük, hogy a másik szeretné, ha az törődés lesz és nem csak gondoskodás.
Be kell vallanom, sokat gondolkodtam, olvastam, mielőtt nekiültem írni arról, ami sokszor, sok helyzetben belőlem is hiányzik. Akkor futottam rá egy történetre, ami ismét érzelgősnek és elcsépeltnek tűnhet, de mégis elmesélem.
Egy bácsi besiet az orvosi rendelőbe, mert seb van az ujján. Mondja a nővérnek, hogy gyorsan el kellene őt látni, mert nagyon fontos találkozója van. A nővér tudja, hogy az orvos csak fél óra múlva kezd, ezért odamegy a bácsihoz, aki idegesen nézegeti az óráján a múló perceket. Megnézi a sebet, látja, hogy nem komoly, ezért ellátja, s közben megkérdezi, hogy milyen találkozó az, ami miatt olyan nagyon siet. A bácsi azt mondja, a feleségével kell reggeliznie. Kiderül, a felesége Alzheimer-kórban szenved, és hét éve él idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, a nővérke sietett, hogy kezelje a sebét. De a bácsi elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel. Akkor a nővér csodálkozva azt kérdezte: „És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?” Egy kézsimogatás közben válaszolta: „Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő”.
Szeretlek. Sokszor ki kell mondanom, mert komolyan gondolom, és mert nagyon gyorsan elfelejted. Szeretlek.
