Prágai lapoknál dolgozva írt önmaga számára egy fohászt: „Mindenható ég! Tompítsd ma gondolataim és tréfáim élét, hogy ne találkozzanak a világi hatalmasságok rosszallásával”. Aztán meg – minderről szépen megfeledkezve – nyakába vette a várost, mert látni akart, nyitott szemmel. Hogy ezt követően mosolyba öltöztesse mondandóját. A nagy palóchoz rokonítanám, akárha találkozhattak is: Mikszáth 1847-ben született, Ján Neruda valamivel korábban, 1834-ben. Írói eszközként az élcelődés mindkettőjüknél szinte azonos, esetükben persze a humor nem azt jelenti, hogy könnyedén, félvállról vennék a dolgokat, ugyanakkor tudták, az éles látleletet illetően az olvasó befogadóbb a derűre, mint a feddő szigorra. A humor amúgy is egyfajta retesz, időnként meg egyenesen eszköz a túléléshez, s erre a cseheknek is szükségük volt, hol német, hol orosz járom alatt.
Neruda tehát már kora reggel elindult útjára, bekukkantott egy furcsa alakhoz, akiben mintha önmagát mintázta volna meg. A Csirkefogó című tárca „hőse” ugyanis bukdácsol tanulmányai során, szülei német nyelvű iskolába adják, ahol kezdetben egy szót sem ért meg, ez a csirkefogó idővel újságokba kezd írni, s már ekkor megjósolták, hogy „hamarosan elzüllik”. Rendes állás híján nősülésre sem gondolhat... Lám, Neruda egyik szerelme más felesége lett, a másik kiszemelt pedig tüdőbajban meghalt, szerzőnk társadalmi élete ezentúl csupán munkájára, szerkesztői teendőire és a barátaival való találkozásokra korlátozódik. Megjelennek verseskötetei. És ontja a szatírákat, a tárcákat (harminc esztendő alatt 2260-at), a Moldvaparti históriák című könyve valóban óriási közönségsiker.
„Prága maga a nemzet” – jelenti ki egy helyen igen határozottan. És sétál tovább: együtt járőrözik a rendőrökkel, odafigyel, a bajszos Sztárszky úr, a gyerekek kedvence, megjelent-e már a játszótéren, merthogy az anyák is őt kérik fel, vigyázna a csemetéikre. A vendéglőben a koldusokat kategorizálja (árva gyerekek atyja, vak nővér, akit a húga vezet, Mexikóból hazatért önkéntes stb.), hogy aztán így sommázon: „Sürgősen határozd el magad, a koldusok közé akarsz-e tartozni, vagy azok közé, akiktől koldulnak”. Megfordul ezt követően a zálogházban is, ahol – főképp lakbérfizetés és ünnep előtt, valamint farsang tájékán – mindent elfogadnak. Külön osztálya van az ékszereknek (ide tartoznak a képek, kardok, pisztolyok, a fali-, álló- és zsebórák is), egy nagyobb teremben a ruhaneműt zálogosítják el (azzal egyetemben a varrógépeket, rézmozsarakat, üstöket, hangszereket). Az árverési csarnok a legkisebb, „de olyan élénk, akár a hangyaboly és olyan zajos, minta zsibvásár”. Akad tehát látnivaló, tapasztalni való bőven, van mit megírni...
Neruda sokat utazott. Bejárta Bécset, Bukarestet, Konstantinápolyt, Athént, Jeruzsálemet, Kairót, Nápolyt, Belgrádot, Horvátországot. Fordította Vörösmartyt és Petőfit, 1869-ben Pestre is eljutott. Lelkendezik a gyorsan növekvő város láttán: „Akárcsak Amerika! Pest nő, az északi hegyvidék utolsó nyúlványaitól, a budai domboktól nekifutva úgy terjeszkedik, vágtat kelet és dél felé, mintha keresztül akarna rohanni az egész prérin –, akarom mondani a magyar Alföldön”, látja az új üzlethelyiségeket, melyek bérlete napról napra szédületesen emelkedik, a hanyatt-homlok iramban épülő hatalmas bérházakat meg az egyszerű munkáslakásokat, s naponta elsétál – elvegyülve a kirakodók forgatagában – a Lánchídtól a Ferencváros végéig, ahol „szünet nélkül áll az egésznapi, egészévi pesti vásár”. És megfigyel. Vidéken is: „A magyar mindenben következetes. A falusi házak úgy fel vannak díszítve, ki vannak zsinórozva arabeszkekkel, hogy hirtelen azt hihetnéd, most szálltak le a lóról. A városi kocsisok és szolgák nemzeti viseletben járnak, a palota előtt álló portásnak süveg van a fejébe nyomva, a vasúti kalauz kabátján vitézkötés, ajkán magyar szó”. Majd még egy mondat: „Bármerre is tekints Pesten, mindenütt az ország címerét és zászlaját látod”. Szintén ebben az évben, tehát 1869-ben születik meg a Választások Magyarországon című terjedelmes tudósítása is, emeljünk ki ebből is egy mondatot: „A jobboldal a baloldal szemére hányja, hogy választások alkalmával a valódi és az igazi érdemek lekicsinylésével, esztelen és felelőtlen ígéretekkel zülleszti a népet; igaz, de hát hisz a jobboldal kormányon volt, rendelkezésére álltak a kormányzat összes eszközei”.
Bohumil Hrabal a tanítómesterének nevezte: „Nagyon szeretném, ha az én novelláim azonos értékűek lennének a Prágai történetekkel, amely szerintem a csúcson ragyog”. A Nobel-díjas chilei Pablo Neruda pedig az iránta való tiszteletből vette fel 1946-ban ezt a vezetéknevet.
