Úgy tűnik, a szerbiai politikusok is kezdik megtanulni, hogyan lehet mondanivalójukat 140 karakterben összefoglalni. Nem kell sajtóértekezletet tartaniuk, végtelen közleményeket írogatniuk és újságírókkal telefonálgatniuk. Egyszerűen leülnek a számítógép elé, vagy csupán beírják mobiltelefonjukba, ami éppen foglalkoztatja őket, az megjelenik a Twitteren, és máris magukra irányítják a média figyelmét. Indulhat a kampány!
A nyugati világban a választásokkal kapcsolatban a hatvanas években kezdett felértékelődni a média szerepe. A politikusok tisztában voltak azzal az egyszerű ténnyel, hogy nem csupán az információ birtoklása, hanem az irányítása jelenthet korlátlan hatalmat. A választók meggyőzésére minden kommunikációs csatornát kihasználtak, legyen az nyomtatott sajtó, rádió vagy televízió, és a mai napig is hatékonyan használják őket. Van aki csupán szerepelni szeret a médiában, más pedig a médiát birtokolni. Érthető is, hiszen választások esetén tulajdonképen a gondolkodást kell befolyásolni, el kell hitetni az emberekkel, hogy én vagyok a legjobb és a legésszerűbb választási lehetőség. S mivel fizikailag lehetetlen küldetésnek számít az, hogy egy politikus minden egyes választópolgárral leüljön beszélgetni, egyet tehet csak: a médiát használja ki erre.
Ezzel a módszerrel viszont csak egy – de nagy – baj van. Egyirányú. Ez elég az olyan rétegek esetében, amelyeknél nem kell sok győzködés, hiszen már eleve szimpatikus volt számukra egy politikus vagy egy párt, és vannak olyan személyek is, akiket csupán újra kell mobilizálni. Egy nemrég elkészített amerikai felmérés azonban arra figyelmeztet, hogy manapság nem elég – sőt egyes esetekben visszataszító – a kampányról történő folytonos tudósítás. A választóknak nem elég az egyirányú kommunikáció, hiszen válaszokat keresnek, kritizálnának, vagy csupán arra vágynak, hogy valaki őket is meghallgassa. A technológiai fejlődés mindezt lehetővé tette, hiszen nyugaton egyre több politikus használja kisebb-nagyobb sikerrel a közösségi oldalakat, így például a Facebookot és a Twittert is.
A Twitter olyan manapság, mint az ókori Görögországban az agora (piactér) volt. Barack Obama amerikai elnök használta először választási kampányában – saját közösségi hálózatot épített, így mozgósítva olyanokat, akik korábban nem mentek el szavazni –, aztán Nicolas Sarkozy francia elnök ajánlotta minisztereinek, majd villámgyorsan elterjedt Európában. Az amerikai elnökválasztás alatt például az internethasználók egynegyede tájékozódott a közösségi oldalakról és a blogokból. A jelek szerint a szerbiai politikum is felismerte a közösségi oldalakban rejlő lehetőségeket, hiszen egyre több politikus nyit profilt a közösségi oldalakon. A Twitter és a szerbiai politikusok viszonyával legutóbb a Vuk Jeremić-üggyel kapcsolatban foglalkozott a média, amikor is egy, a külügyminiszter nevéhez hasonló szatirikus profil, annyira megtévesztette külügyminiszterünk egyik brüsszeli kollégáját, hogy megrökönyödve felhívta Jeremićet, és számon kérte, hogy miért sokkolja olvasóit vulgáris kijelentésekkel.
Az utóbbi időben egyre több politikus képviseli magát a Twitteren, a külügyminiszteren (akinek 1409 követője van) kívül többek között megtalálható Nenad Čanak 7878 követővel, Mlađan Dinkić 4426 követővel, Dragan Šutanovac 2659 követővel, valamint megtalálható Čedomir Jovanović, Jasna Matić, Jelena Trivan, Slavica Đukić-Dejanović is. A twitterező politikusok között vannak olyan személyek is (például Jeremić és Jovanović), akik a közösségi szolgáltatást csupán – vagy főként – információközlő felületként kezelik, vagyis a róluk szóló híreket, vagy leveleiket teszik ki az üzenőfalra. Őket olvasva, olyan érzése van az embernek, mintha egy erre megbízott csapat készítené az oldalt, pedig az odalátogató személyek kétségkívül jobban értékelik a saját gondolatokat.
Az interneten aktív politikusok egyébként sokkal feloldottabban kommunikálnak, emberibbek, mondhatni lazábbak, mint a sajtóban. Dinkić például egy az ingyenrészvényekkel kapcsolatos kérdésre azt írta, hogy balgának esett ki, mert olyasmit ígért, ami nem tőle függött, Šutanovactól megtudhatjuk, hogy Milošević idejében őt is letartóztatták, Čanak pedig megváltoztatná az alkotmányt és Kragujevacot nevezné ki fővárossá. Bár a szerbiai politikai kultúrához híven ezeken a profilokon is megjelenik a szokásos versengés és gyalázkodás, mindenesetre látható, hogy az egyes politikusok már kétirányú kommunikációval is próbálnak további politikai pontokat begyűjteni és potenciális választókat megnyerni. Azonban nem szabad elfeledni, hogy a közösségi oldalakon otthonosan mozgó fiatal generációk jól informáltnak számítanak, több információforrást használnak, s ezért nehezebb őket meggyőzni, mint a klasszikus médiát követő idősebb polgárokat. A szerbiai politika még csak most ismerkedik a közösségi oldalak nyújtotta lehetőségekkel és az internetes kommunikáció kultúrájával, így a nyugati politikusokhoz képest még csak elenyésző számú követőjük van. Ebből kifolyólag a meggyőzés fegyvere Szerbiában továbbra is a klasszikus média marad, de a Twitter is egyre nagyobb szerepet fog kapni a kampány során, és elképzelhető, hogy a jövőben kulcsszerepet kap a szerbiai politikusok életében is a ciripelés. Meggyőzés ide vagy oda, egy biztos, a választások közeledtével egyre több érdekességet olvashatunk majd ezeken a felületeken a szerbiai politikai életről és a politikát művelőkről egyaránt.
