EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben: Amikor a börtönben raboskodó János Jézus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak mindazt, amit láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem!”
Mikor elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: ,,Mit akartatok látni, amikor kimentetek a pusztába? Talán széltől lengetett nádszálat? Vagy miért mentetek ki? Hogy finom ruhába öltözött embert lássatok? Akik finom ruhában járnak, azok királyi palotában laknak! Vagy miért mentetek ki? Hogy prófétát lássatok? Igen, mondom nektek: még prófétánál is nagyobbat! Ő az, akiről ezt írták:
Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy elkészítse az utat teelőtted.
Bizony, mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál! De még őnála is nagyobb az, aki a legkisebb a mennyek országában.” (Mt 11, 2–11)
Advent 3. vasárnapja az öröm ünnepe. Az adventi koszorún (ami nemcsak dekorációnak készült, hanem liturgikus jelnek is) a lila gyertyák között rendszerint van egy rózsaszínű is. Az ilyen színű gyertya a 3. adventi vasárnap liturgikus jele, és ekkor gyújtjuk meg. Érdemes és fontos erről az örömvasárnapról egy kicsit elgondolkodni, mert az egész keresztény vezeklésnek, önmegtagadásnak és böjtnek a jellegét, az értelmét érthetjük meg általa.
Először is jól meg kell különböztetni a vidámságot az örömtől. A vidámság rendszerint külső hatásra van bennünk, ami kellemes jókedvre derít minket, de lényegében külső marad, és nem tölti el belső világunkat. Ez van akkor is, amikor az ember szinte önfeledt vidámságban mulat egy lakodalomban vagy egy újévi rendezvényen, és ott nagyon jól érzi magát, de ennek elmúltával lelkileg üres marad, és azonnal visszakerül a hétköznapi hajtás szürke egykedvűségébe.
Az öröm csendes, belső elégedettség. Az öröm belülről, az ember szívéből, lelkéből sugárzik. Lehet, hogy vidámság is társul ehhez a belső érzéshez, de nem az a lényege. Az öröm belső béke, elégedettség. Azt érzi az ember, hogy a helyén van, minden rendben van, függetlenül attól, hogy körülötte vannak-e problémák, nehézségek. Az igazság az, hogy ez az öröm, függetlenül attól, hogy mennyire tudatos vagy kevésbé tudatos, az adott pillanatban abból ered, abból, hogy Jézus ott van bennünk, ott van a lelkünkben. Ezt ígérte több alkalommal is azoknak, akik hallgatnak a szavára és teljesítik a tanítását, ami a Mennyei Atya akarata. Az ittlétére vonatkoztak az utolsó szavai, mintegy végrendeletként, a mennybemenetelekor: „S én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” (Mt 28,20)
A keresztény vezeklés, önmegtagadás és böjt nem fakírjellegű. Nem a testet kell legyőzni, megsemmisíteni, hogy a lélek kiszabaduljon, mint a madár a kalitkából. Nekünk a test szent és Isten ajándéka. Mi azt valljuk a hitvallásban, hogy hiszek a test föltámadásában és így az örök életben. Mi abban hiszünk, hogy Jézus is emberi testében támadt fel, és a sebeit is, amelyeket szenvedése során kapott, a testén viselte és megmutatta az apostoloknak.
Akkor hát miért kell vezekelnünk, önmegtagadást végeznünk és böjtölnünk?
Jézus határozta meg a keresztény böjt értelmét és célját: „Hát búsulhat a násznép, míg vele a vőlegény? Eljön a nap, amikor elveszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” (Mt 9, 15) Jézus a vezeklést, önmegtagadást, böjtölést a vele való kapcsolatra, vagyis az Ő velünk való egyesülésére irányítja. Egész bizonyosan Jézus nemcsak arra gondolt, hogy Őt majd elfogják és keresztre feszítik, hanem minden olyan esetre, amikor elhanyagoljuk az imánkat, elmélkedésünket, amikor a beszédünk nem olyan, amit az Ő jelenlétében is mondhatunk, amikor káromkodunk, amikor úgy viselkedünk, ahogy Ő azt nem várja tőlünk. Egyszóval Jézus mindazokra a helyzetekre gondolt, amikor elfordulunk Tőle és valami közénk áll, amit el kellene távolítani, hogy velünk legyen a Vőlegény, vagyis Jézus. Ez adja meg az alapvető irányt az ádventi, nagyböjti, de lényegében minden keresztény böjtölésnek, vezeklésnek és önmegtagadásnak.
Jézust jobban befogadni, jobban az Övéi lenni: ez a cél, ez ad értelmet a keresztény önmegtagadásnak. Sokszor hallottam, hogy egy alkoholista ember keményen elhatározta, az adventban vagy a nagyböjtben nem iszik, és kemény akarattal ki is tartott ebben. De alig várta a karácsonyt vagy a húsvétot, hogy megünnepelje erős akaratát, jól leigya magát és folytassa a szenvedélyének való hódolatát ott, ahol advent vagy nagyböjt elején abbahagyta. Az ilyen böjtnek vagy lemondásnak nem sok köze van a keresztény lemondáshoz, mert a végén úgy távol marad Jézustól, mint ahogy azelőtt volt. Az ilyen lemondásban nincs is igazi öröm.
A másik tévedés a vezekléssel kapcsolatban az, hogy a bűneinket kell levezekelnünk. Nincs önmegváltás. A bűneinket Jézus vezekelte le a kereszthalálig tanúsított hűségével mindegyikünk nevében. Ha a bűnbánat lelkiismereti tudatában vállalunk valamilyen vezeklést, az arra jó, hogy a jövőben elkerüljük a bűnt, a rosszat, és szorosabban és tartósabban legyünk Jézussal egységben.
Az adventi és a nagyböjti szentgyónás velejárója a szentáldozás vagy inkább a gyakori szentáldozás, hogy minél jobban belemerüljünk Jézus jelenlétébe. Minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy azt tegyük, amit Jézus vár el tőlünk, hogy megtartsuk az ő parancsait, legfőképpen az új parancsot: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják meg majd rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13, 34–35)
Az önfegyelmezésünknek ezt a jézusi szeretetet kell elősegítenie bennünk és körülöttünk. Jézus jelenléte ettől erősödik bennünk és közöttünk legjobban. Ő maga mondta: „Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten, vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18, 19–20) A legjobb önmegtagadás az, ha féken tartjuk az indulatainkat, hogy egyetértésben legyünk együtt a családban és másutt is, mert akkor Jézus jelen lesz közöttünk, és az Ő jelenlétéből fakad az az öröm, amit mi az öröm vasárnapján ünnepelünk.
