Kedves atya! Egyre több kis közösségben tapasztalom, hogy egy bizonyos együtt töltött idő után a csoport egy része kiválaszt valakit, és azt kiközösítik. Gúny tárgya lesz az illető. Néha ok nélkül történik mindez. Elég fájó és csúnya módokat találnak némelyek, hogy lejárassák így a társukat. Miért jó ez az állapot a támadóknak? Köszönöm, ha megírja a meglátásait. Szeretem az írásait olvasni. Melinda
Valóban egyre több közösségben, társaságban tapasztalható az ilyen gyalázkodó kibeszélés. A leggyakoribb beszédtéma majdnem mindig valakiknek az ócsárlása, kigúnyolása, lejáratása. Ez egyfajta szenvedéllyel történik, az úgynevezett kárörömmel. A káröröm abból fakad, hogy látjuk vagy halljuk, hogy a másik embernek problémája, baja van. A Biblia így beszél erről a rossz érzelemről: „Ne örülj ellenséged bukásán, és ne ujjongjon szíved az ő botlása fölött, hogy meg ne lássa az Úr és ne rosszalja, s el ne fordítsa tőle haragját!” (Példabeszédek 24,17–18) Egy filozófus a kárörömöt mint a leggonoszabb bűnt említi: „Irigységet érezni emberi, kárörömbe kóstolni ördögi.”
Ez a ma egyre jobban terjedő kiközösítés, kigúnyolás, lejáratás azonban több a kárörömnél. Ez a másik ember megvetése, lenézése, eltaposása, az indíték rá pedig az ember gőgje, önimádása, magamutogatása.
A legtöbb ember önmagába szerelmes, pszichológiai kifejezéssel nárcista személyiség. A nárcizmus beképzeltség, hiúság, önhittség vagy egyszerűen az önzés személyiségvonása. Az önszeretőnek nagyzoló elképzelése van saját fontosságáról, és elvárja, hogy felsőbbrendűnek és kiválóbbnak ismerjék el. Folyamatosan határtalan sikerről, hatalomról, éleselméjűségről, szépségről vagy tökéletességről fantáziál. Különlegesnek és egyedinek tartja magát, akit csak más különleges vagy fontos, magas státusú emberek érthetnek meg, és aki csak ilyen emberekkel társulhat vagy kerülhet kapcsolatba. Túlzott csodálatot vár el. Arrogáns, dölyfös, fennhéjázó magatartás jellemzi. Gyakran irigy másokra, vagy azt gondolja, hogy mások irigyek rá.
A társaságban azzal akar a figyelem középpontjába kerülni, hogy másokról negatív dolgokat mond. Ezzel azt a hatást is akarja elérni, hogy megmutassa, ő különb, kiválóbb ezeknél a hitvány embereknél, neki nincsenek olyan negatívumai. Ezért, akit a társaságnak csodálnia kell, az ő maga. Szemléletes példa erre az evangéliumból az elbizakodott farizeus öndicsérgetése és a bűnös vámos megvetése és ócsárlása:
Az önimádó, másokat pedig megvető farizeus megállt, és így imádkozott magában: „Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is.” (Lk 18,11–12)
A gőgös embert ingerli, bosszantja, rémiszti a másik ember mássága. Mivel ő az ideális ember, ezért mindenki, aki nem olyan, mint ő, mindenképpen rossz, és ezt a gőgös azzal bizonyítja be, hogy rosszat mond róluk. Az ő szemében mindenki ellenszenves, visszataszító, kellemetlen. Ő mindenkiben csak a rosszat, a hibát, a gyarlóságot, a rendellenességet látja, s neki ezt – felháborodásában – kritizálnia, ostoroznia, szidnia kell. A társaságban ő élen jár a gáncsoskodásban és a megcsúfolásban.
A nagyzoló, fontoskodó ember mindenütt a főhelyet, a legjobb pozíciót akarja elfoglalni. Ezért az ő munkaközösségében, csapatában, egyesületében, csoportjában neki mindenki vetélytársnak, riválisnak számít. Ezeket úgy akarja kiselejtezni, hogy hazudozik róluk, rágalmazza, lejáratja őket. Az egy szakmában dolgozó mesterek a többi mesterről mindig a legrosszabbakat mondják, minden munkájukat lebecsülik és kigúnyolják. Irigyek a munkatársuk minden eredményére, sikerére. Rosszmájúságuk arra hajtja őket, hogy ha tehetik, még egy kanál vízben is megfojtsák ezeket a riválisokat. A társaságban teli szájjal mondják, szinte fröcskölik az ócsárlást. Ezt az egyik bibliai zsoltár így mondja el: „Szádból gonosz beszéd árad, nyelved csalárdságot sző. Leülsz, és máris gyalázod testvéred, és mocskolod anyád fiát.” (49,19–20)
Végeredményben az ember rosszmájúsága, szívének a romlottsága, gonoszsága az oka minden kiközösítésnek, kigúnyolásának, lejáratásának, ahogy erről „az egyetlen Mester, a Krisztus” (Mt 23,10) tanít.
„Vagy jó a fa, és a gyümölcsei is jók; vagy rossz a fa, és a gyümölcsei is rosszak. A fát ugyanis a gyümölcséről lehet megismerni. Viperák fajzatai! Hogyan tudnátok jó dolgokat mondani, mikor gonoszak vagytok? Hiszen a szív bőségéből szól a száj. A jó ember a jó kincséből jó dolgokat ad elő; a gonosz ember pedig gonosz kincséből gonosz dolgokat ad elő. Mondom nektek: Minden hiábavaló szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján. Mert szavaid alapján mentenek fel, vagy szavaid alapján ítélnek el.” (Mt 12,33–37)
Miért jó ez az állapot a támadóknak, miért jó nekik a kiközösítés, a gúnyolódás, a lejáratás?
Egyáltalán nem jó nekik. A káröröm, amit utálkozó beszédükkel átélnek, egyáltalán nem öröm, hanem a csámcsogás kéjes élvezete, ami rossz érzést gerjeszt bennük, keserű szájízt hagy maga után.
És azért sem jó nekik, mert a kiközösítéssel, gúnyolódással, lejáratással örömtelenné teszik az életüket. Az örömöt Isten adja, úgy, ahogyan ezt az evangélium feltárja: „Jól van, derék és hű szolga! A kicsiben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe.” (Mt 25,21) Az örömöt Isten elveszi a gonoszoktól, ahogyan ezt szintén az evangélium tanúsítja: „Attól, akinek nincs jóakarata, még azt is elveszik, amije van, és kidobják a külső sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz.” (Mt 25, 29–30)
Nemrégiben én magam átéltem, hogy Isten nem adta meg az örömöt mérgelődésem miatt.
A reggeli órákban az egyik munkásom felelőtlenségével szembesültem, s emiatt megharagudtam rá. Utána egész nap bénító rosszkedvűség nyomasztott. Gyorsan rájöttem, hogy Isten nem adja az ő örömét, nem mondja nekem, hogy „menj be urad örömébe!”, és csak azért, mert rosszmájú voltam a munkásomhoz. Ennek kapcsán eszembe jutott az erre az állapotra rávilágító evangéliumi részlet:
Az úr ezt mondta a szolgának, aki elásta a talentumát: „Te gonosz és lusta szolga! Vegyétek el tőle a talentumot! Akinek nincs (jóakarata), attól még azt is elveszik, amije van.” (Mt 25,26.28.29.)
Tőlem is a mai napra elvette a jóakarást, és még azt is, amim addig volt: a jókedvemet, a békémet, és hagyta, hogy megszálljon az állandó rosszkedvűség.
Végül a kiközösítőknek, gúnyolódóknak, lejáratóknak azért sem jó ez az állapot, mert a rossz gondolatokat, amiket másokról mondanak, állandóan hordozzák a szívükben. Amikor kivonulnak a gúnyolódó társaságból, egyedüllétükben, napközben is meg éjszaka is, a szívükben szünet nélkül továbbra is megvetően, dühöngve ócsárolják, gúnyolják, gyalázzák, szidják embertársaikat. Emiatt soha nincs nyugtuk és békéjük. Magukban mindig gyűlölködnek és háborúznak a környezetükkel és az egész világgal. Ezek a pesszimista, borúlátó, gúnyolódó, kilármázó, károgó varjak a világban.
Ez az állapot nemcsak nekik nem jó, hanem senkinek sem jó, mindenkinek rossz, mindenkit megfoszt a derűlátástól, és mindenkit örömtelenné tesz.
