Az elmúlt néhány évszázad során a természeti rendszereket, az erdőket kiirtották vagy végletesen átalakították, ami az egykor ligetes táj elmocsarasodásához vezetett. Ezek után az elmúlt 250 évben e területeket a szántóföldi termelés érdekében kiszárították, a vízfolyásokat pedig a jeges árvizek ellen és a hajózás feltételeinek javítása érdekében kiegyenesítették, kimélyítették, megfosztották árterüktől. A holtágak, a zátonyok, furmányos kanyarulatok eltűntek, a folyók pedig a gátak között rakják le évezredes szokásukhoz híven az üledéket, lassan feltöltve a meder keresztmetszetét. A folyók e mesterséges mederbe terelése következtében az árhullámok levonulásának ideje lecsökkent, ugyanakkor folyamatos árvízszint növekedést idézett elő. Sokak szerint hiba volt a folyamszabályozás, hiszen egy ősállapotot pusztítottunk el, miközben újabb gondot akasztottunk a nyakunkba.
A Dunán előforduló árvizek közül a legnagyobb 1838 tavaszán Pest felét elpusztította, és áldozata volt Esztergomtól kezdve egészen Mohácsig az egész Duna-völgye, s mindez a folyó teljes Vaskaputól felfele történő szabályozásának befejezése (1870-es évek) előtt történt, de adatok találhatóak arra vonatkozólag is, hogy a 19. század első harminc évének hat árvizének mindegyikét jég okozta. Egyébként a Duna szabályozásának, hajózhatóságának legnagyobb szószólója gróf Széchenyi István volt, aki a gőzhajózást kiváltképp szívügyének tartotta és tisztában volt azzal, hogy Magyarországon szinte alig található biztonságos vízi út, de már a 16-17. században is adtak utasításokat a folyó szabályozására a sok gondot okozó kanyarulatok miatt. A legnagyobb magyar terveiben leginkább az Al-Duna hajózhatóvá tétele szerepelt, ugyanis a hajózás számára ekkor a legnagyobb akadály a Vaskapu volt, mivel ez a dunai szakasz csak magas vízszint estén volt hajózható a sziklás meder miatt. A vízfolyások átalakítása rendszerint a hosszuk lerövidítésével, sok természetes meander – hurokkanyar – levágásával, a medrek partjának és fenekének megerősítésével, mélyítésével, és hosszanti töltések emelésével járt. Az 1838-as évi jeges ár kialakulásához az időjárási viszonyok mellett – többhetes fagy után enyhébb, esős időjárás következett, minek következtében áradni kezdett januárban a folyó – nagy mértékben hozzájárult az is, hogy előzőleg átvágták a várszegi kanyarulatot. Az új meder azonban még nagyon keskeny volt, a Duna nyugati vízgyűjtő területéről érkező nagy víztömeg és jégtáblák sem a régi, sem az új medren nem tudtak levonulni. A Duna ekkor már több helyen is beállt.
A jégtáblák kialakulásával a folyómeder vízszállító-képessége csökken, és a torlasz-szerű felhalmozódás – leggyakrabban kanyarokban és zátonyok környékén – miatti szelvénycsökkenés már jelentős vízszintkülönbséget idéz elő. A tapasztalat azt mutatja, hogy a jeges árvíz szintjét nem a vízhozam, hanem a jégtorlasz alatti szűkület esetenkénti elzáródása okozza – jégdugó –, amikor is néhány óra alatt méteres emelkedések is lehetnek, hiszen így az olvadással érkező víz nem tud tovább haladni. Alacsony vízállás esetén viszont a jégbeállás is könnyen eredményezhet dugulást, de abban az esetben is képződhetnek torlaszok, ha a jégbe fagyott kavicsok lehúzzák a jeget, és ezek eltömik a lekeskenyült medret. Jeges árvíz kialakulását elősegíti az olyan időjárási helyzet is, amikor a Duna nyugati vízgyűjtő területén, a hegyvidékeken – az Alpokban – előbb érkezik a tavasz, gyorsan olvad az ott felhalmozódott hó, megindul a jégzajlás, ugyanakkor a Kárpát-medencében tartja magát a tél, a Duna pedig beáll. Az ilyen szélsőséges időjárásnak volt köszönhető az 1956-os jeges ár is, amely felülmúlta az addigi áradások pusztításait.
Tetszik nekünk vagy sem, az állandó folyószabályozás, vagyis az esésviszonyok, a kisvízi meder, a kanyarulatok, a gázlók és a mellékágak, valamint a hullámtér rendezése tekinthető a legcélravezetőbb módszernek a védelem szempontjából. Emellett szükség van a különböző jégrombolási eljárásokra is, melyek közül a leghatékonyabbnak a jégtörő hajók alkalmazása bizonyul, amivel kapcsolatban viszont Szerbiának gondja akadt. A jégtáblák torlódása azonban így is problémát jelenthet. Az egymásra csúszó jégrétegek ugyanis összefagynak, ami vastag, nagy kiterjedésű jégtáblákat eredményeznek, ezeknek a torlódása pedig áradásveszélyt előidéző jégdugót képezhet. A jégtorlaszok jelentette áradásveszély így a zajlás ideje alatt folyamatosan fennáll.
A globális felmelegedés ellenére, a hidrometeorológiai tényezők szerencsétlen egybeesése bármikor okozhat szélsőségesen fagyos időszakot – a szakemberek szerint több mint egy hétig mínusz húsz fok alatt kéne maradnia a hőmérsékletnek, hogy befagyjon a Duna –, s ennek következtében akár nagymértékű jégképződést, esetlegesen jeges árvizet is. Azonban az ítéletidő elmúlt, mi pedig készülhetünk a tavaszi zöldárra, amikor is a nyakunkba zúdul az elmúlt egy hónap mértéktelen havazásának az eredménye.
