Szombat volt, március 9-e, 1991-ben. Déli 12 órakor gyülekeztek a tüntetők Belgrádban a Szabadság téren, az akkori legerősebb ellenzéki párt, a Szerb Megújhodási Mozgalom szervezésében, Vuk Drašković pártelnök vezette őket. Követeléseik ártatlannak tűntek, az állami televízió öt vezetőjének a lemondását követelték. Így kezdődött a helyi berlini fal leomlása, a hatalom és a hadsereg erejéről keletkezett mítosz szertefoszlása. Ekkor hintették el a kilenc évvel későbbi, október 5-ei változás magvát, de legfőképp ez volt a kommunista rendszer elleni első komoly felkelés, ami mindent megváltoztatott, felrázva bennünket a tévhitből, hogy Slobodan Milošević rendszere, tekintélye megingathatatlan és megdönthetetlen. Mindennek a kezdeményezése, kiötlése és levezetése Vuk Drašković nevéhez fűződik, aki a Magyar Szónak nyilatkozott az esemény huszadik évfordulója kapcsán.
Húsz év távlatából vajon a március 9-ei törekvések elveszett illúziónak mondhatóak-e?
– Több százezer ember csalódott az ideáljaiban, szertefoszlottak az álmok, amelyeket 1991. március 9-én szőttek, s tették ezt 2000-ig rendületlenül. Ám, miután becsapták, átverték és félrevezették őket, még most sem mondhatjuk, hogy elveszett illúzió volt az, amit egykor tápláltak. Meggyőződésem, hogy Szerbia lehetősége abban rejlik, ha a vezetőség visszatér azokhoz az illúziókhoz, elképzelésekhez, amelyeket mi 20 évvel ezelőtt fektettünk le. Végre teljesíteni kellene mindazokat az ígéreteket, amelyekben megegyeztünk március 9-én egykoron, s amit ott a Szabadság téren, Belgrádban aláírásunkkal pecsételtünk meg. Ezeknek az ígéreteknek a java részét elárulták, méghozzá 2000. október 5-én, amikor az akkori változások vezetői lepaktáltak a miloševići terrorista rendszer alappilléreivel, a háborús üzérkedőkkel és a maffiával. Ezért Szerbia drágán megfizetett. Most egy fordulattal az akkori 2000-es kompromisszumokat félre kellene dobni, visszatérni a március 9-ei elképzeléseinkhez és megvalósítani mindazt, amiért annyian áldozták fel magukat itt Szerbiában 1990-től 2000-ig.
– Természetesen nem így van. Csak azok beszélnek így, akik naivak vagy rosszindulatúak. Az ő szemükben Vuk Draškovićnak 1991. március 9-én megadatott a lehetőség hogy megdöntse Milošević hatalmát. Hozzájuk idézem a kérdést, hogy vajon 11 évvel a miloševići rendszer valós megbukása után, öt évvel a diktátor halála után miért nem sikerült nekik az akkori rendszert teljes mértékben leépíteni. Mivel magyarázzák azt, hogy a miloševići erőkkel köttetett egyességek ma is élnek, s ennek egy része október 5-e után jött létre, s vajon mi ösztönzi őket arra, hogy Vuk Drašković és a Szabadság téren tüntető március 9-ei felvonulók számlájára írják mindezt? Mi, akik ott voltunk, az idő múlásával még büszkébbek vagyunk az akkori kiállásunkra, az idő távlatából a dolgok még jelentősebbé, tisztábbá és szebbé válnak. Azért van ez így, mert megrengettük Milošević hatalmát, egy olyan pillanatban, amikor Szerbia polgárainak 80 százaléka támogatta, és mellette állt a horvátországi és boszniai szerbek többsége is. Pedig mi március 9-én csupán azt követeltük, hogy a belgrádi televízió öt igazgatója és a főszerkesztő nyújtsák be lemondásukat. Ez meg is történt, sőt az események miatt a belügyminiszter is lemondott, és az állami média nagy része egy időre felszabadult. Igen, a márciusi tavasz beköszöntött akkor Szerbiába, s hónapokon át teljesen szabaddá vált a média. Lehet, hogy szabadabb volt akkor, mint ma.
Esetleg több is rejlett az akkori felkelésben?
– Elismerem, előfordulhat, hogy március 14-én, amikor kiengedtek a vizsgálati fogságból, történt némi mulasztás, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy elszalasztottunk egy esélyt. Akkor a Terazijén tüntetett a tömeg, a Szerb Megújhodási Mozgalom pedig a Szabadság téren tartott nagygyűlést, ahol azt javasoltam, követeljük Miloševićtől egy átmeneti kormány megalakítását és a rendkívüli parlamenti és elnökválasztások kiírását. Lett volna rá lehetőség, Milošević megingott s elég nagy volt a zűrzavar kormánykörökben.
Akkor miért nem sikerült ez a terv?
– Amikor március 14-én a Szabadság térről elindultunk a tüntetőkkel a Terazije irányába, a bársonyos forradalom akkori vezetője és szónoka, Branislav Lečić színész odakiáltott: Figyelj, Vuk Drašković, ne gyere ide, nem vagy itt kívánatos! Ezért nem mentünk oda, de talán nem engem kellene emiatt hibáztatni.
Mégis a szemére vetik?
– Igen, vannak bőven olyanok, akik azt mondják, hogy hibáztam március 9-én. Azért is, mert miután a Szabadság téren átverekedtük magunkat a rendőrkordonon, nem vettem célba a felkelőkkel a Szerbiai Képviselőházat, s nem vonultunk be. De azt is a számlámra szokták írni, hogy tévedés volt, hogy nem álltam a lázadók élére és nem vezettem őket a tévé épületéhez. Őszintén szólva nem is állt szándékomban a TV Bastille-nek elkeresztelt belgrádi televízió épületéhez vonulni a felkelőkkel. Én ezt akkor azért emlegettem olyan előszeretettel, hogy megtévesszem a rendőröket, hogy az erőiket a televízió épületére összpontosítsák, mert abban az esetben mi nyugodtan bevonulhattunk volna a szerb parlamentbe.
Akkor ezt miért nem tették meg?
– Azért, mert a képviselőházból ezt senki sem támogatta. Gondolok itt az ellenzéki pártok vezetőire, az ellenzéki képviselőkre, de még pártom, az SZMM köztársasági parlamenti képviselőnek sem tetszett ez a gondolat. A leggyakrabb magyarázat az volt, hogy ezzel vágóhídra hajtanám az embereket. A hatalom a Szabadság téren brutálisan viselkedett. Ha bevonultunk volna a képviselőházba, biztos, hogy gránátok hullottak volna, s ki tudja, mi más történhetett volna még. Ennek ellenére a hadsereg este kivezényelte a tankjait Belgrád utcáira, s Milošević utasítására átvette a helyzet ellenőrzését.
Ismerte az erőviszonyokat a tüntetés kezdetétől fogva, mégis volt bátorsága a Népszínház erkélyéről támadást vezényelni, ami arról tanúskodik, hogy már akkor 20 évvel ezelőtt betelt a pohár, valami miatt kiprovokálta ezt önből Milošević rendszere.
– Támadást vezényeltem, így van. Azért, mert tisztán láttam, hogy hova vezet Milošević politikája. Tudtam, hogy az ország szétesése, háborúskodás és háborús bűnök sorozatának elkövetése lesz a következménye mindannak, amit Miloševićék előkészítettek. De ők ezt a piszkos játékot olyan körmönfontan űzték, hogy mindent az én számlámra írtak, monstrummá kiáltottak ki, Jugoszlávia szétrobbantójává. Azzal vádoltak, hogy gyűlöletet szítok a nemzetek között, bomlasztom a testvériséget és egységet, és etnikai tisztogatásra készülök. A népnek egy része hitt Miloševićék propaganda gépezetének, csak később tudatosodott az emberekben, hogy mindaz, amit az én számlámra írtak, azt ők készültek elkövetni.
Ha vissza lehetne pergetni az eseményeket és újra kezdhetné az akkori események irányítását, másként cselekedne?
– Lenne olyan dolog, amin változtatnék, hiszen azóta sok tapasztalatra, gyakorlatra tettem szert, de egyben biztos vagyok, hogy ismét támadást vezényelnék a tüntetőknek. Azt tudni kell, hogy az ellenzék március 9-én egységes volt, mindannyian kiálltunk követeléseink mellett, és azok közül, akik most hatalmon vannak, nagyon sokan ott álltak velünk és harcoltak. Mára viszont oda jutottunk, hogy közülük jó néhányat ugyanúgy bírál a nép, mint mi akkor Miloševićéket.
Lehet-e párhuzamot vonni a március 9-e és október 5-e között?
– Bizonyos mértékig igen, mert mindaz, ami október 5-én történt, tulajdonképpen kilenc évvel korábban március 9-én fogant meg, és az akkori események szellemében folytatódott tovább 10 éven át. A '90-es évek megmozdulásainak, tüntetéseinek, ellenállásának mozgatórugói és szellemi irányítói az SZMM hívei voltak, s mindenben részt vettek, ami a változás lehetőségét ígérte. Egy kivétellel. Október 5-én azt a csúfos egyezményt a Legija-félékkel, a zimonyi klánnal, Pavković tábornokkal nem mi kötöttük meg, ebben nem vettünk részt, ez már nem a március 9-ei mozgalom szelleme volt. Lepaktáltak az ördöggel, s ezért bizony az egész ország nagy árat fizetett. Elsősorban Zoran Đinđić kormányfő, akinek ez az életébe került, Szerbia pedig megtorpant, sőt visszafejlődött. Ebből fakadóan vette kezdetét Szerbia fosztogatása. A múlt erői kisértenek, felszínre tört a kapzsi és harácsoló viszonyulás, aminek jó néhányan azok közül sem tudtak ellenállni, akik a '90-es években folyamatosan harcoltak a miloševići rendszer ellen. A másik téves kompromisszum pedig az újabb keletű lepaktálás volt. Két nappal később, március 9-e ellen az Ušćén Milošević hívei tüntettek, a demokratikus hatalomtartók most velük is képesek voltak szövetkezni.
Elismerik az Ön március 9-i érdemeit?
– Nem tartok igényt elismerésre, de nincs is felhatalmazása a hatalomnak erre. Tíz évvel ezelőtt a 2001-es évfordulón még a televíziós jelentésekből is kivágták azt, hogy ki szervezte és kik vettek részt az 1991-es tüntetésen. A BBC beszámolójából úgy tűnt, mintha Žarko Jokanović lett volna a nagygyűlés élharcosa. De mondom, nincs szükségem arra, hogy elismerésekkel halmozzanak el, hiszen ha március 9-ét nem fogadja el méltóképpen a mostani hatalom, azzal saját magát tagadja meg, mert az akkori megmozdulásoknál rendre ott voltak ellenzékiként mindazok, akik most valamilyen hatalommal bírnak.
