Rommel, a II. világháború egyik legkiválóbb hadvezére, 1941-ben Észak-Afrikában némi furnérlemez és kályhacső segítségével harckocsinak álcázott néhány VW Bogarat, hogy az ellenség ne merjen támadni, amíg meg nem érkeznek a valódi tankok, majd szándékosan nagy porfelhőt kavart, hadd higgye az angol vezetés, hogy hatalmas erőkkel áll szemben. És ahogy lenni szokott, a britek vissza is vonultak.
A megtévesztés az állatvilágtól kezdve a modern korszak hadviseléséig mindig is fontos szerepet játszott, hiszen előnyre lehet szert tenni, ha az ellenfél, de még a szövetséges se tudja hányan is vagyunk valójában. Hasonló lehet a taktikája a történelmi egyházaknak is, ugyanis, ha valaki a népszámlálás során x-et rak valamelyik felekezethez, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy valójában hívő lenne. Nehéz elhinnem, hogy egy olyan ország, amely hosszú évekig mintakommunista volt, hirtelen mintavallásossá válna, pedig több különböző felmérés szerint Szerbiában az egyik legkedveltebb intézmény a Szerb Pravoszláv Egyház. A hatalom kétségívül jó érzés, a nagy számok mindig győznek, szavazatot pedig természetesen senki sem szeretne veszíteni.
Nem lehet elvitatni, az egyházak tagjai is foglalkoznak politikával, és ezt nem is lehet megtiltani, hiszen ha két ember leül beszélgetni, akarva-akaratlanul előtörnek az egyetemes témák, amelyek nem feltétlenül a vallással kapcsolatosak. Hiszen emberek vagyunk. De más kérdés, vajon a templomban szabad(na)-e politizálni? Fogas kérdés, ugyanis társadalmi csoportokat, közösségeket irányítanak és képviselnek, így megvan a saját véleményük, de érdekük is. Nehezen tudok elképzelni egy olyan közösséget, amelyet hidegen hagy a politika, kiváltképp, ha vezetői is vannak. Közösségben élünk, hát politizálunk, ez természetes.
Az viszont, hogy egyes vallási vezetők közvetlenül, a szabályokat kikerülve szólnak bele a politikai életbe és a törvényhozásba, már kissé meredek. Érthető, hogy többek között a Szerb Pravoszláv Egyháznak is fenntartásai vannak a szabad vallásgyakorlással, hiszen mindegyik egyház saját magát tartja az egyetlen igaz hitű egyháznak. Senki sem szereti, ha szétszalad a nyáj, és még mindig jobb gyarapodni, mint elveszni. Az is érthető, hogy nem szeretnék, ha rájuk sütnék a bélyeget, ha nem akarnak megesketni egynemű párokat, hisz az egyházjog, illetve a teológia szerint a házasság a kétneműek intézménye. Maga a szerb családjog is hasonlóképpen rendelkezik. De nem ez a gond.
A történetben az a félelmetes, hogy egy egyház akkora hatalommal bír, hogy hirtelen ötlettől vezérelve a legutolsó pillanatban, éjjel, nyugodtan odaszól a kormánynak, mire az készségesen megteszi amire kérték. Pedig az alkotmányunk 11. szakasza világosan kimondja, Szerbia világi ország, az egyház és a vallási közösségek külön vannak választva az államtól. A jelek szerint nem. Figyelve a történteket, az embernek olyan érzése támad, hogy egyes egyházi vezetők, hatalmukkal visszaélve, irányítani próbálják az államot. Szinte már politikai pártként viselkednek. Mindez lassú restauráció, kísérlet visszalépni abba a korba, amikor az egyházaknak vezető társadalmi, politikai, vagyis törvényhozói, bírói és végrehajtói hatalmuk volt. Európában a vezető történelmi egyházaknak már rég nincs hasonló befolyása. Ebből a szemszögből talán érthető a félelmük az európai integrációtól.
De talán hanyatlásnak indult Szerbiában is a befolyásuk, hiszen nehezen lehet komolyan venni olyan egyházi vezetőket, akik morális kérdést csináltak 2005-ben abból, hogy keresztény cselekedet-e nagyböjt idején kolbászfesztivált rendezni, majd megbüntették a turijai polgárokat, három napig kongatva a holtak harangját.
Nehéz viszont hinni egy olyan kormánynak, amely azonnal fejet hajt egy olyan hatalom kénye-kedve előtt, amely kétségkívül nem államalkotó. Ez mindenképpen öngól a szerb egyház és a kormány számára is.
