A könyvembert időnként valóban zavarja, hogy értetlenül figyeli az új felfedezéseket, mondjuk a fizika meg a biológia területén. Ha egyáltalán értesül róluk, s nem csak a szenzációt sejtő újsághírek alapján. A tudomány tehát leköröz bennünket, s hiányoznak rendre azok a személyek, akik a világ dolgainak jobb megértéséhez kínálnának összevont képet. Hirtelenében nekem is csak László Ervin jut eszembe, a zongoraművész és filozófus, aki bölcseleti tanulmányaihoz előzőleg elmélyedt más tudományágakban is; nem véletlen, hogy a Római Klub megbízásából ő vezette azt a csoportot, amely arról készített tervezetet, mi legyen a kormányok, közösségek és üzletemberek feladata a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben. Ennek nyomán dolgozta ki a természet és társadalom egységességével kapcsolatos elméleteit, és sorra jelentek meg az ilyen tárgyú könyvei is (például a Kozmikus kapcsolatok, vagy az Új világkép). E hatalmas és ambiciózus program révén neki sikerült egy csapatba tömöríteni a szellemi és a természettudományi érdeklődésű kiválóságokat, ám erről meg éppenséggel az juthatna eszünkbe, hogy e két szféra között szinte alig van átjárás, a társasági körök is szinte teljesen elkülönülnek. Sőt, bizonyos rivalizálás is tapasztalható a humán meg a műszaki értelmiség között, ami még inkább gátolja a tudományos világkép sokszínű megközelítésének esélyét.
Mindezek miatt forgatom szívesen azok munkáit, akik a tisztán tudományos pályájuk mellett összefoglaló rendszerben is képesek megmutatkozni. Így lapoztam bele – az idén már másodszor – Szent-Györgyi Albert Egy biológus gondolatai című könyvébe, értesülvén persze arról is, hogy egyik legjelesebb tudósunkról különféle rendezvényekkel emlékeznek meg rövidesen, lévén, hetvenöt esztendővel ezelőtt vette át az élettani-orvosi Nobel-díjat.
Nos, a céltudatos kíváncsiakat a sors is segíti – állapíthatnánk meg újraolvasván személyes életrajzát, merthogy a C-vitamin identifikálása is eléggé váratlanul történt. „Első megfigyeléseimet az aszkorbinsavról Groningenben, az élettani laboratórium egyik pincehelyiségében tettem” – emlékezik vissza az indulásra. Káposzta, narancs és mellékvese volt az alapanyag, főleg ez az utóbbi, ahhoz viszont nehezen lehetett nagyobb mennyiségben hozzájutni. Mindössze 25 gramm állt a rendelkezésére a vizsgálatokhoz. Sorra járta a zöldséges üzleteket, próbálkozott mindennel, csekély sikerrel. Már szinte feladta. Ekkor került (véletlenül?) Cambridge-ből Szegedre, a Biokémiai Tanszék élére, s miután e Tisza menti város akkortájt a pirospaprika-ipar központja volt, legvégül ez a növény is experimentum tárgya lett. „Ez volt körülbelül az egyetlen termés (capsicum annum), amelyet még sohasem próbáltam ki”, jegyzi meg, hozzátéve: „Valamely ismeretlen ok folytán a természet a magyar pirospaprikát a legcsodálatosabb aszkorbinsav raktárral látta el”. Ily módon a legrövidebb idő alatt már három és fél kiló aszkorbinsavat sikerült előállítania, a valódi kísérletek elkezdődhettek.
Egészség és betegség. Voltaképpen ez izgatta, ezek kölcsönössége. Most hosszabban idézünk tőle: „Tanulmányaimat orvostudománnyal kezdtem és öt évet töltöttem mindazon betegségek ezreinek a tanulmányozásával, amelyekben mi, emberek, szenvedünk. A következő húsz évet mint biokémikus, az élő természet csodálatos bonyolultságának, precizitásának, összhangjának és alkalmazkodóképességének csendes csodálatával töltöttem. Mindenekfölött azt szeretném tudni, hogy hol itt az ellentmondás. Az ember lenne az egyetlen tökéletlen teremtmény, amely csak a saját zsenialitása által létrehozott mesterséges eszközök segítségével képes életben maradni?”. Mert Szent-Györgyi világosan látta, a természetben nincs fényűzés, a természet soha nem hoz létre tökéletlen rendszereket. Ebből következik a másik tézise: „Valójában az élőlény nemcsak alkalmazkodik a környezetéhez, de része is annak”. Esetünkben pedig úgy véli, a diszharmónia oka abban keresendő, hogy „az ember nem a nagyvárosok kövezetén jött létre”, egykoron egészen más életformához alkalmazkodott, jelenlegi látszólagos hiányosságai pedig abból erednek, hogy az új keletű civilizáció még nem nyomta rá bélyegét a testünkre, így a betegség a szervezetünk és a környezetünk közötti diszharmónia kifejeződése. Ha egészségesek akarunk lenni, testünket vissza kell helyeznünk abba a környezetbe, amely számára kialakult. Szent-Györgyi is tisztában van azzal, hogy ezen nem a „dzsungelbe való visszatérés” értendő, viszont: azért van tudomány, hogy segítsen megtalálni, környezetünknek mely tényezői a lényegesek, és ezeket a tényezőket segítsen elhozni otthonainkba. Az életminőséggel, alkalmazkodással és a tudomány szerepével kapcsolatos kérdésekre tehát ez az ő igazi válasza. Amelynek – mint mondja – „nemcsak szentimentális vagy filozófiai érdekessége van”.
