Egy év telt el a Japán észak-keleti partvidékét romba döntő Richter-skála szerinti 9-es földrengés és az őt követő helyenként 40 métert is elérő szökőár pusztítása óta. A világ talán legfegyelmezettebb és legmodernebb országa még ma is a természeti katasztrófa hatása alatt áll, a megrongálódott épületek bontása még országszerte tart, és a 22–25 millió tonnányi törmelék nagyjából negyven százaléka került eddig átmeneti tárolókba. A végleges jelentések szerint a természeti katasztrófa 16 ezer halálos áldozatot követelt, a sérültek száma elérte a hatezret, háromezer személyt továbbra is eltűntként tartanak nyilván, és összesen 340 ezren hagyták el kényszerűségből otthonukat. A természeti katasztrófa legnagyobb csapása azonban a Fukusima 1-es atomerőmű krízise volt, amelyet még a mai napig sem sikerült megoldani – sem leállítani – és alapjaiban rázta meg a világ nukleáris iparba vetett bizalmát.
Sokan elképzelhetetlennek tartották a balesetet, sőt az atomenergiát tartják még ma is a legbiztonságosabb és a legkörnyezetkímélőbb energiaforrásnak. Érvelésük a statisztikai adatokat figyelembe véve valóban meggyőzőek, hiszen az olaj- és a szénfelhasználással kitermelt egymilliárd kilowattórára 35, illetve 25 haláleset jut, míg a nukleáris energiatermelés esetén egy. De ugye a természet nem törődik a statisztikákkal.
Egy évvel a fukusimai krízis után, még mindig felvetődik a kérdés, hogy mennyire lehetett volna elkerülhető a krízis, és mennyire van értelme annak, hogy Fukusimát Csernobillal hasonlítsuk össze. Aki emlékszik a csernobili katasztrófára, talán felrémlett előtte, hogy nem, ilyen baleset még egyszer nem történhet meg. Bár a japán atomerőmű korszerűbb volt, és nem voltak olyan tervezési hibái, amelyek előidézhettek volna egy csernobili grafitrobbanást, az utólagos vizsgálatok mégis rámutattak arra, hogy csupán egy hajszál választotta el Japánt egy komoly atomkatasztrófától.
Az atomerőmű hiába védte ki játszva a rekordméretű rezgéseket, és állt át a vészrendszerre, a cunami érkezése egy sor tervezési hibára derített fényt, többek között arra, hogy a szökőár kivédését hivatott gát túl alacsony volt – erre egy korábbi tanulmány is figyelmeztette az illetékeseket –, a vészrendszer dízelgenerátorai pedig túl alacsonyan voltak, így a földrengés után érkező víztömeg ki is ütötte őket, ez pedig később kisebb robbanásokhoz és reaktormag leolvadásokhoz vezetett. Azt, hogy nem történt nagyobb katasztrófa, talán csak Kan Naoto akkori miniszterelnöknek köszönheti Japán, aki nem engedte meg Simizu Maszatakának, a TEPCO (Tokiói Elektromos Művek) akkori alelnökének, hogy négy nappal a baleset után evakuálja az erőmű 600 dolgozóját, hanem további kárelhárításra kötelezte őket. Ha ez megtörtént volna, könnyen elképzelhető, hogy órák vagy percek múltán visszafordíthatatlan tragédia történik, sőt ezt erősíti meg Kan egy későbbi interjújában, amikor megjegyezte, hogy egy ideig még Tokió kiürítésének lehetősége is felmerült. A pániktól tartva a jelentést eltitkolták, és a fiók mélyére süllyesztették. A titkolózások és a kommunikációs hibák ellenére mára tisztább a kép: ha a fukusimai erőművek a levegőbe repülnek, mintegy 30 millió embernek kellett volna elhagynia otthonát. Örökre.
Egy, a Greenpeace által elkészített tanulmány szerint a legnagyobb probléma az illetékesek és a kormány felkészületlensége volt, ugyanis sorra követtek el többek között kommunikációs hibákat, amolyan nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal alapon. Ugyan ki gondolta volna, hogy ilyen katasztrófa megtörténhet. Ennek pedig a polgárok látták kárát.
Ezt ismerte el az interjúban Kan Naoto. Kimondta, hogy Japán felkészületlen volt a tavalyi nukleáris katasztrófára, és a súlyosan megsérült fukusimai erőművet nem kellett volna ennyire közel építeni a szökőár veszélyének kitett tengerparthoz. Szavai szerint nemcsak a berendezéseket tekintve voltak felkészületlenek, hanem a védelmi rendszerünket és a szervezettséget illetően sem voltak rendben. A válság kezelésében óriási hibának számított a Kan által vezetett akkori kormány és a TEPCO vezetősége közötti gyenge kommunikáció és együttműködés is. A volt miniszterelnök azt is elismerte, hogy az információkat időnként lassan tették közzé, és azok néha tévesek is voltak, különösen a válság kezdeti napjaiban. Március 15-ig egy láthatatlan ellenség ellen álltak vesztésre.
A katasztrófa nagy hiányosságokat leplezett le az atomenergia-iparban és annak szabályozásában, a nem megfelelő biztonsági előírásoktól kezdve a válságkezelésig. Ennek ellenére a világ számos országában a kormányok az atomenergia-iparba vetett hit visszaállításáról beszélnek, nem pedig az állampolgáraik biztonságával törődnek. Japánban a katasztrófát követően lakossági összefogás által kettő kivételével leállították az összes erőművet – 56 atomerőműről van szó – és inkább hőerőműveket alkalmaznak, és alternatív energiaforrásokat kutatnak, annak ellenére is, hogy ezért megdrágult az áram. Mindez egy olyan országban történt, mely a nagy volumenű katasztrófák és azok kezelése terén valószínűleg a legnagyobb tapasztalattal rendelkező és legfelkészültebb. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség több ízben is a Japán nukleáris ipar felkészültségét és biztonságosságát állította példaként a világ elé.
Vajon tényleg jobban működnek máshol a vész esetére kidolgozott evakuálási tervek, és tényleg azt hisszük, hogy más országokban jobban tudnák végezni a munkájukat a vészhelyzet-elhárító osztagok? Mert a természet nem válogat.
