Kíváncsian várjuk a jövő évi népszámlálás adatait, vajon csökkent, stagnál vagy nőtt a magyarok száma az elmúlt évtizedben. Dr. Gábrity Molnár Irén egyetemi tanár szerint nem indokolt azt állítani, hogy megállt a magyarok létszámcsökkenése, vagy hogy növekedett volna, bár az elvándorlási hajlam némileg mérséklődött. A megmaradásra pedig a versenyképes tudásfejlesztés, folyamatos képességfejlesztés és tehetséggondozás ad esélyt.
A legutóbbi népszámlálás óta megállapították szakemberek, hogy évente mintegy 4300 fővel csökken a vajdasági magyarság száma. Ön szerint változhatott ez a tendencia? Mi a helyzet most?
A legutóbbi népszámlálás óta megállapították szakemberek, hogy évente mintegy 4300 fővel csökken a vajdasági magyarság száma. Ön szerint változhatott ez a tendencia? Mi a helyzet most?
– A lakossági létszámvizsgálat és a nemzetiségi hovatartozás is tulajdonképpen csak a rendszeres népszámlálás alapján követhető igazán, amelyet tízévenként ejtenek meg nálunk is, így kíváncsian várjuk a 2011-ben megszülető adatokat. A lényeg az, hogy senki se állíthatja egyértelműen azt, hogy a vajdasági magyarság száma évenként még mindig ugyanabban a tempóban csökken, mint tíz évvel korábban. Térségünkben különösen a szerb és a horvát nemzet mutatta meg, hogy ez a tendencia változhat, vagyis nem csak a natalitás, de politikai hangulat és a migrációs események is hatnak a népesség számarányára. A magyarok esetében sajnos továbbra is gyenge a natalitás, sőt az asszimiláció se tűnt el, de az elvándorlási hajlam némileg csökkent. Ha a magyarok lélekszáma már nem zuhan a korábbi tendenciával, hanem mondjuk stagnál, akkor az jelentősen befolyásolhatja a közösség lelkiállapotát, szerveződési és megmaradási magatartását! El tudom képzelni, hogy néhány erősödő önkormányzatban, akár a magyar nemzeti hovatartozás vállalásának erősödésével, akár kedvezőbb migrációs szaldóval szembesülünk jövőre, a lakosság-összeírás eredményeinek elemzésekor. Persze, ezek szociológiai és nem demográfiai becslések, és nem tartom indokoltnak azokat a nagyon hangzatos újságcímeket – amelyeket ilyenkor kiragadnak az a kontextusból –, hogy megállt a magyarok létszámcsökkenése, vagy (adná Isten!) szaporodunk!
Az utóbbi két évtizedben a legnagyobb problémát az elvándorlás okozta. Csökkent mára a kivándorlás?
– A háborús időszakban indultak azok a kivándorlótípusok, amelyek a vajdasági magyarokra is jellemzők voltak: ideiglenesen külföldön munkát vállalók (főleg szakemberek, akik addig maradnak, amíg van munkájuk, vagy míg nem javul a gazdasági helyzet Szerbiában, de az a legvalószínűbb, hogy kivárják az ország EU-csatlakozását), azután a vállalkozók, üzletemberek (kereskedést, szállítást, szolgáltatásokat, vagy a határon átívelő hasznosulási lehetőségeket kihasználva), továbbá itt vannak a munkanélküliek (alkalmi, építő- vagy szezonmunkások, napi vagy heti határ menti ingázók), és végül megjelennek a diákok/egyetemisták is. A Magyarországra áttelepülők a déli határ közelében, illetve a Duna és a Tisza közötti területen és a fővárosban tartózkodnak legnagyobb számban. A vajdasági elvándorlás, vagy akár a határátlépés már csak azért sem növekszik az utóbbi időben, mert az embereknek nincs rá pénzük, nem tudnak rizikót vállalni, de nem utolsósorban az anyaországot és egész Európát is a válság sanyargatja. Megszűnőben van a csencselő, a shopping turizmus is. Ehelyett a napi vagy heti ingázásos, határ menti munkaerőmozgásnak van jövője: a kereskedelem, a szállítmányozás, az építkezések, logisztikai központok, közös kis- és középvállalkozások indításával és az oktatási/kulturális kapcsolathálózat kiépítésével. Ez utóbbi folyamatok már nem követelik meg a teljes áttelepülést, inkább közeledünk a munkaerő-cirkuláció jelensége felé. 2007-ben, amikor a Kárpát panel kutatás során megkérdeztük a felnőtt vajdasági magyar lakosságot elvándorlási szándékáról, a válaszok így alakultak: 60 százaléka nem telepedne külföldre, egynegyede konkrét elképzelések nélkül gondol erre, és csak 15 százalék gondolkodik a kivándorláson.
A fogyatkozás másik oka, hogy a fiatalok későn, illetve csak egy, legfeljebb két gyermeket vállalnak. Ez a körülmény változott-e az elmúlt évtizedben?
– Európában sehol nem növekszik a natalitás az őshonos lakosság körében (kivétel persze Koszovó). A huszonéves fiataloknál a családalapítási hajlamot felváltották a karrierépítési és továbbtanulási igények. Ez a körülmény a jövőben csakis a biztos jövedelemmel és munkalehetőséggel váltható ki. Azt hiszem, szociális és családtervezési programokra is szükségük lenne a magyaroknak.
Mi a helyzet a továbbtanulással? A magyarországi egyetemekre iratkozók száma nőtt vagy csökkent az elmúlt időszakban?
– A migrációs motívumokat, a titói Jugoszlávia földrajzi-politikai nyitottságával szemben, a kilencvenes években a háborúzó ország bezártsága, az elszegényedés, a munkanélküliség, a leszűkült szociális-kulturális kisebbségi élet, a kilátástalanság, a tehetetlenség érzése váltotta ki az fiatalokból. Korábban évente több mint száz egyetemista és majdnem annyi középiskolás ment át Magyarországra. A vajdasági egyetemisták egy része új életlehetőségként élte meg a külföldön való tanulást, de a beilleszkedés nem problémamentes. Ők a magyarországi közegen belül is leggyakrabban a vajdasági „szubkultúrához” csapódnak. Jelentős részük csak a vajdaságiakkal, sorstársaikkal érintkezik, ők a (magyar) „külföldiek”. Kutatásaink azt mutatják, hogy az unióban is nehéz jó munkát találni, sőt amennyiben Szerbia hamarosan belépne az Európai Unióba, a legtöbb egyetemi hallgató szívesen választaná a hazatérést, persze munkalehetőség esetén. A Vajdasági Ösztöndíjtanács tagjaként mondhatom, hogy újabban csökkent az anyaországba igyekvő főiskolások és az alapképzésen résztvevő hallgatók száma, de a részképzésre se jelentkeznek elegen. Ennek az oka lehet a pénztelenség, vagy a hatalmas versengés a külföldi egyetemek tömegesedése során, meg nem utolsósorban az, hogy Vajdaságban tíz, állami vagy magán karon/főiskolán/kurzuson tanulhatnak legalább részben magyarul. Ami viszont növekvő tendenciát mutat, az a magyarországi doktori kurzusokra való jelentkezés.
Az előző kérdéshez kapcsolódik az is, hogy a külföldön tanulók, a kivándorlók között sokkal több a szakember, az értelmiségi, akiknek utódjaik, gyermekeik is külföldön tanulnak, s nem térnek már vissza.
– Ami a külföldön dolgozók képzettségét jellemzi, ez többé nem a „kínálattól” függ, hanem főképp a külföldieket tervszerűen befogadó ország „keresletétől”. Elsősorban a meghatározott profilú szakemberek iránt mutatkozik kereslet. Az anyaországba értelmiségiek, írók, újságírók, informatikai szakemberek, mérnökök, a nyugati országokba pedig újítók, programozók, mikrobiológusok, a tudományok doktorai, egészségügyi szakemberek, művészek, sportolók mennek, lehetőség szerint kezdőtőkével. A sikeres szakemberek gyermekei valóban nem térnek már vissza. Nekünk azonban meg kellene szerveznünk a diaszpóra-cirkuláció elve alapján a külföldön karriert befutott szakemberek hazalátogatásának, itthoni részmunkavállalásának a lehetőségeit! Ne szakadjanak el a vajdasági magyarok a térségtől, hanem hozzák haza a tapasztalatukat, esetleg a tőkéjüket! Ma fontos előnyt jelent akár kapcsolati tőkével is rendelkezni.
Mi az, ami segítene a vajdasági magyarok helyzetén, az értelmiségen és azokon, akik nem a városban, hanem a falvakban, magyar környezetükben szeretnének boldogulni?
– A vajdasági magyarok helyzetén sokat segítene, ha nem szembesülnének a mindennapos siránkozás és depressziós panaszok sorozatával, ugyanis folyamatosan emlékeztetjük őket a számbeli fogyatkozásra, a kisebbségi/hátrányos létmegélésre, a munkaerő-piaci esélyegyenlőtlenségre, a szervezetlenségünkre, az izolálódásra, a stratégiahiányra, miközben nincs világos jövőképünk. Ehelyett tudatosítanunk kellene a versenyképesség, az iskolázottság, a vállalkozás fontosságát, az önszerveződés, a nyitottság jelentőségét a pozicionálásban. Az utóbbi három évben egyébként érezhetően több magyar elsős hallgatóm van a szabadkai Közgazdasági Karon is. A versenyképes tudásfejlesztés, folyamatos képességfejlesztés és tehetséggondozás esélyt ad a megmaradásra. Tartalékaink a minőséges emberi erőforrásban, az összefogásban és nem a számbeli növekedésünkben vannak.
