Nemrégiben egy divatszakértő arról beszélt, számos dúsgazdag személyt látott ízléstelenül öltözködve, ugyanakkor például megannyi olasz férfi, évtizedek óta, farmernadrágban és fehér ingben mindig csinosan néz ki.
Azaz: nem a pénz teszi a ruhát. Magától értetődő természetesen, hogy néhány szakma, hivatás esetében szinte kötelező a kifogástalan megjelenés, vagy éppen a kihívó, különc viselet (és viselkedés). De mit tegyen a köznép? Seneca szerint kerülni kell a feltűnést. Merthogy ilyeneket tanácsol: „Semmit ne tégy, ami öltözékedben vagy életviteledben szembeszökő volna”. Szerinte kerülendő a lompos viselet, a bozontos fej meg az elvadult szakáll, alkalmazkodjunk a tömeghez, a használatos és olcsón beszerezhető dolgoktól menekülni pedig egyenesen őrültség. Praktikus, józan gondolatok. Ugyanakkor egy-egy személy egyedi, sajátos öltözködési módját vehetjük egyfajta jelnek is, a jelnek pedig – miként Heller Ágnes állítja – mindig jelentése is van. A szótő toldalékait nyelvünk is regisztrálja, figyelemmel kíséri: jel, jelzés, jelentés, jelölés, jelkép, jeles, jelbeszéd, jelentőség, jelleg –, jellem. Mindezt kikerekítendő még egy szó okvetlenül ide sorolandó, bár más töltettel: jelmezbál. De térjünk vissza rövid időre Hellerhez, aki úgy véli, jel és jelzés megkülönböztetésénél mindenekelőtt az egyezményesség problémája vetődik fel, eszerint, magától értetődően: minden jel egyezményes, amennyiben mindenki ugyanazt érti vagy értheti alatta. Ilyen értelemben, hogy a divatnál maradjunk, az öltözet hírt adhat az illető személy vagyoni állapotáról, etikai felfogásáról, a közéletben elfoglalt (vagy elfoglalni óhajtó) szerepéről, bár persze ez már korántsem annyira egyértelmű, mint mondjuk a piros és a zöld szín használata a közlekedésben. Félretéve az alapmintákat (városban nem illik fürdőruhában járni, a talpig fekete a gyász jele, stb.) a megjelenésben azonnal szembetűnővé válhat például, hogy az illető öltözéke egyfajta standardot követ-e (utánzat, klisé), vagy túlsúlyosak az egyéni megoldások – a vizuális jelekből ugyanis már következtetni lehet a viselkedési típusra is. Ily módon érkezhet válasz arra a kérdésre is, hogy az illető szeretné-e, ha azonosítanánk (nyilván az ő szándékának megfelelő módon), vagy inkább „rejtőzködne”, elvegyülve a tömegben. Mert mindig a személy dönti el, az adott szituációban milyen szerepet akar játszani. Az alkalomhoz „illően”. Tudnivaló például, hogy a 18. századig a nem nemes ember, akármilyen gazdag volt is (legyen szó egy tehetős kereskedőről és feleségéről), nem ölthetett magára nemes prémeket és textíliákat, bársonyt, brokátot, csak fekete posztót és megfelelő egyszerű prémeket. Időközben a szabályok változtak, illetve törlődtek, ma a rangkülönbség manifesztálódása, ha jól sejtem, egyszerűen pénzkérdés. Már persze ha ezt valaki láttatni is akarja. Bár ez idő tájt világunk kevésbé szabályzott, sokszínűbb mozgásterében inkább az a jellemző, hogy ugyanazt a szerepet sokan sokféleképpen játszanák el –, a divat voltaképpen erre épül. Fehér Márta tudományfilozófus szerint manapság nem szenvedünk szerephiányban, a társadalom túlságosan is sok szerepet kínál fel, Pléh Csaba pszichológus értelmezésében azonban ez inkább csak látszat (például a főnök és beosztott viszonya változatlan), az viszont igaz, hogy az alapszerepeket minden korlátozás nélkül el lehet játszani. Hogy azok közül pedig ki mit választ (illetve mit próbál sejtetni), azt már az öltözködés is szimbolizálhatja. Hozzáteszi azonban a következőt: „Az, hogy a mai világban sokszor kell újra alkalmazkodnunk, valóban komoly nehézség, de ez nem a szerepekkel kapcsolatos, hanem a tudással és a készségekkel”. Ez esetben pedig – hogy a tárgyunknál maradjunk – a ruházat nem palástolhat. Hacsak az illető meg sem szólal... E körben járás után térjünk vissza a jó öreg Senecához, tapasztalásainkat bővítendő. Az államférfi, filozófus és költő egyik levelében barátjának tanácsként ezt írja: „Aki házunkba lép, inkább bennünket csodáljon, mint bútorainkat”. És megtoldja egy intelemmel: „Értékeid befelé tekintsenek”.
