A kockaköves utcába jártunk pancerottit enni. Amikor a város központjában volt dolgunk, szinte kihagyhatatlan programpontként szerepelt a séta a kockaköves utcában és a pancerotti. Akkoriban olyan hatalmasnak tűnt minden, hogy néha még ma is úgy hiszem, igazából ez a hely a Radi ć fivérek utcában volt. De abban az utcában nem sárgák voltak a kövek. Aztán emlékeztetnek, az a Di ákotthon utcája volt.
Hasonlóan jó és kellemes élményként éltem meg azt is, amikor családostul, néha délben, néha késő délután abba az étterembe jártunk ebédelni, aminek a helyén most már a hatalmas szálloda áll. Icipici, alacsony épületek sorakoztak egymás mellett, és le kellett menni egy meredek lépcsőn a pincébe, hogy finom, meleg, házias ebédet lehessen enni. Szerettem oda járni, mindig nagy volt a nyüzsgés. Akár ott fogyasztottuk el az ebédet, akár hazavittük, én szerettem ott lenni a rendelésnél.
A Szabadegyetemen már akkoriban, vagyis a nyolcvanas évek végén is voltak nyelvtanfolyamok. Angolóra után többször a Triglav felé vettük az irányt. Egyszer sem merült fel bennem, hogy melyik süteményt válasszam, a suhajda volt a kedvencem. Emlékszem, hogy bár a helyet ridegnek találtam és egyáltalán nem tetszett a hangulata, mindig oda mentünk vissza, a fene tudja, miért. Minden bizonnyal a suhajda miatt. Ha ott el is fogyasztottam a süteményt, mindig csomagoltattunk haza is, abból a nagy, magas fehérhabosból, aminek sohasem tudtam a nevét, mert egyszerűen képtelen voltam megkülönböztetni a krémest ettől a fehérhabos süteménytől – vagyis, most is segítségre szorultam, a sampitétől.
Akkor, gyerekkoromban hatalmasnak és érinthetetlennek éltem meg ezt a várost. Minden épületre félve és óvatosan néztem, mintha valamilyen titkot őrizne, s nekem erre a titokra még véletlenül sem szabadna fényt derítenem. Persze ennek ellenére mindig kíváncsian fürkésztem az ablakokat és az azokat körülvevő díszítést, nyomokat kerestem, vajon mit csinálhatott, aki ott járt, és ha tett is bármit, az mit jelenthet számomra, és miért is jelent valamit.
Ez a történet és kíváncsiság igazából a mai napig tart. Imádok végigsétálni a vasútállomástól a Raichle-palotáig, de csakis az utca jobb oldalán. Minél közelebb azokhoz a hatalmas, gyönyörű épületekhez, amelyekben valamikor gazdag zsidók laktak. Azt hallottam, annak idején ezeknek a gazdag családoknak nem voltak bejárónőik, lányaik és asszonyaik takarítottak, szorgoskodtak, hogy megtanulják, a gazdagságért meg kell dolgozni, és becsülni kell azt.
Hasonlóan jó, de ettől teljesen különböző érzéseket kelt bennem a Radić fivérek utca, ahol az út egyik oldaláról tökéletesen belátni a másik oldalon sorakozó, díszesebbnél díszesebb házakat. Ebben az utcában a hatalmas, ilyenkor, tavasszal zöldellő fák ölelését szeretem a legjobban, valahogy biztonságosnak érzem a környéket. Újra és újra rá lehet csodálkozni ugyanazokra az épületekre, az ablakon kikönyökölő idős nénikre és a magányosan sétáló bácsikra.
Azért szeretem ezeket az utcákat, mert itt még érintetlen a hangulat. Megfoghatatlan dolog ez, de séta közben sokszor eljátszom a gondolattal, milyen is az a Szabadka, amit igazán szeretek. Ilyenkor elképzelem, milyen lehetett a város Csáth idején, s valamiért meg vagyok győződve arról, nagyon szeretnék abban a korban élni. De szerettem a várost akkor, amikor nyüzsgött a tömeg a korzón, amikor mediterrán hangulata volt, nem lehetett elférni az utcára kipakolt székektől és asztaloktól, az úton-útfélen megálló beszélgető-nevetgélő ismerősöktől. Szerettem betérni az egyetlen zárt, nyugodt és csendes helyre, az Antikváriumba, vagy csak benézni, vajon ki iszogatja a kávéját egy újság társaságában. Szerettem felmenni a Népszínház rogyadozó épületének vörös szőnyegén, de annál jobban szerettem a hátsó bejáratot, az elkoptatott lépcsőket és a kanyargós folyosót.
Ezekre a helyekre szerettem vissza-visszatérni. Ma már csak a vasútállomástól élvezem a sétát a hatalmas, érintetlen házak tövében. Meg a központot körülvevő kicsi utcákat.
A város szűk központját valamiért elkerülöm egy ideje. Végigszaladok a korzón, fel-feltekintek az épületekre. Ugyanolyan szépek még ma is, mégis mintha semmit sem mesélnének. Mintha senki sem hagyott volna nyomot bennük, és nem tartogatnának titkokat, amelyek után kíváncsian kutatnék. A korzó kihalt, nem sétálnak és nem beszélgetnek, nem állítják meg egymást az emberek. Hová is tűntek olyan sokan, akik annak idején zsúfolásig megtöltötték a Népszínházban működő Yu-fest előtti teret?!
A Városháza tornyán lévő órára persze felpillantok. De továbbsietek. Azokba az utcákba, ahol még otthon érzem magam, ahol még mesélnek a házak, a kapuk és az ablakok.
Azt mondta egy nagyon kedves ismerősöm, olyan, mintha kitépték volna a város központjának a gyökerét. Kinek azért, mert már nincs többé Antikvárium, másoknak a Népszínház épülete hiányzik, van, akinek a nyüzsgés, másoknak a nyugalom. Viszont mindannyiunknak hiányzik az a régi Szabadka, amit még szeretünk akkor, ha egy-egy utcán végigsétálunk, ha rátalálunk arra a hangulatra, amit szabadkaiként őrzünk. Hagytuk, hogy elvesszen az, ami miatt igazán a magunkénak éreztük ezt a poros várost, amely valójában alig változott és fejlődött az elmúlt száz évben.
Bíró Károly a Városháza épületének átadásakor, a múlt század elején ünnepi beszédében a következőket mondta: „legyen ez az épület a maga hatalmas méreteivel hírnöke a város nagyságának és erejének”. Minden egyes épület elvesztése egy történet, egy hangulat elvesztése. Hová tűnt a város nagysága és ereje, amit akkor annyira büszkén hirdettek?
