Szociológiai és pszichológia tanulmányokat lapozgatok, valamiféle választ keresve, miért történnek folyamatosan és továbbra is a szoborrongálások. Merthogy gyűlöletszító falfirkákkal naponta találkozhatunk, szobordöntögetésekről, emlékművek átfestéséről, sírkertek meggyalázásáról, utcai verekedésekről hetente érkeznek a hírek. A legtöbbet talán a hétágú virágformájú Vereckei honfoglalási emlékmű szenvedett, de a pozsonyi (bő száz évvel ezelőtt, közadakozásból elkészült) Petőfi-szobor sincs kíméletesebb helyzetben. Költőnk szoborrá formált mása megtalálható persze másutt is, például Marosvásárhelyt, Szatmáron, Szovátán, Ungváron, utóbb nálunk is, meg emlékezünk mondjuk Damjanichra, sőt, a horvátországi Sziszek (Sisak) közelében az ottani Magyar Egyesületek Szövetsége az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 164. évfordulója alkalmából a minap avatott emléktáblát a tábornok stazai szülőháza falán. A felsorolást tovább folytathatnánk, szemléltetésként azonban ennyi is elegendő látnunk, hogy egy kisebbségben élő nemzetrész az önazonosságának megőrzése érdekében fontosnak tartja kialakítani emlékhelyeit, ám az is nyilvánvaló, hogy ezen törekvése ritkán találkozik (legalábbis azonnal) a többségi nemzet rokonszenvével. Igaz, arra is találunk példát, hogy egy Kassa környéki település szlovák és magyar lakosai közösen gondozzák a honvéd hadisírokat, de ez inkább a ritkaságok sorába tartozik.
Magától értetődő, hogy más és más nemzetek különböznek a mentalitás, az ízlés, a szokások, a történelemszemlélet, a családi és vallási hagyományok vonatkozásában. Az is természetszerű, hogy mindegyik igyekszik megőrizni a sajátját, ennek jegyében szimbólumokkal megjelölni a saját(os) életterét. A gondok akkor kezdődnek, ha a másság elfogadása helyett a többség – különféle korlátozásokkal – engedelmességre kényszerítené a vele egy közösségben élő kisebbséget. Az egyik legfontosabb gátló tényező mindenképpen a nyelv, pontosabban a nyelvismeret hiánya. A konkrét nyelvek ugyanis mindig egyben az adott integrációk nyelvei is, területi és etnikai tényezők. S miután egynemű közegben a nyelv vezet az adott kultúra világába, annak elutasítása ennélfogva a teljesség tagadását célozza meg, és mesterségesen veszélyérzetet generálva azonmód meggátolni igyekszik a kisebbség nyelvének hivatalos használatát. Más kérdés, hogy a legtöbb helyen már a kisgyermek is tudja, gyűlölnie kell hazája vagy családja ellenségeit, így szimbólum-célpontként a más nyelv iránti (öröklött vagy tapasztalt) ellenszenv könnyen alakulhat át averzióvá, gyűlöletté. Summa summarum: a nagyobb csoport igyekszik ráerőszakolni akaratát a kisebb csoportra –, a szociálpszichológia erre a társas befolyásolás kifejezést alkalmazza, azonnal megállapítván, hogy az elfogadás vagy visszautasítás szociális hatalmával a többségiek rendelkeznek. Ennek ellenére a kisebbségnek (sőt, az egyénnek) is mutatkozik esélye. Amennyiben mindvégig következetes, hiteles –, és felkészül az ellenérvekre. A tisztán szakmai kísérletek ugyanis azt igazolták, hogy: „az önmagát világosan kifejező kisebbség képes a többséget a nézőpontjához közelíteni, ha anélkül képvisel következetes álláspontot, hogy merevnek, dogmatikusnak vagy arrogánsnak látszódna”. Mi több: a kisebbségek néha akkor is elérhetnek privát attitűdváltozást a többségi csoport tagjainál, ha azok nyilvános konformitást nem mutatnak. Leegyszerűsítve: a kisebbség hatalma a hitelesség.
A kisebbségben élő közösségek helyzete természetesen másfajta vizsgálódásokat is szükségessé tenne, többek között szimptomatikus például incidensek esetében a lanyha rendőri ügyintézés, és az empátia szinte teljes hiánya. S amennyiben mégis elfogják a (rendszerint kiskorú) tetteseket, a továbbiakban már szinte alig derül fény arra, milyen családokból származnak, mely iskolában tanulnak, kik a tanáraik. És ki volt a felbujtó? – mert hiszen a szélsőséges irányt vett csoportos (a tettesek általi) döntés esetében kiemelt szerepe van a különféle információknak, valamint az indítványozó személyének. Hasonlóképpen keveset tudunk a más és más nyelvet beszélő történészek közös történelemkönyveinek hatásáról, hiszen számtalanszor előfordul, hogy ugyanazon eseményt másként látják szerbek és magyarok, szlovákok és magyarok. Ma viszont még csak a legelején tartunk, hogy a más és más irányba mutató emlékezés legalább ismeretessé válhasson egymás számára. Kellő tolerancia létrejöhet, a szintézis azonban egyelőre illúzió. Még tart a szoborrongálók ideje.
