Hét évvel ezelőtt, április 19-én este hat órakor fehér füst szállt fel a vatikáni Sixtus-kápolna kéményéből, megszólaltak a Szent Péter-bazilika harangjai, majd elhangzott a várva várt mondat is: „Habemus papam!”. A római katolikus egyház új vezetője, Joseph Alois Ratzinger, a hírhedt német konzervatív teológus, a Hittani Kongregációt elnöklő bíboros lett, aki utóbbi hivatal élén vívta ki például a német nyelvterületen használt „páncélos bíboros”, a brit és amerikai sajtóban pedig az „Isten rottweilere” jelzőket. Egy sokat emlegetett mondás szerint ő volt az egyetlen személy, aki még a pápánál is katolikusabb volt, azonban nem volt mindig vasöklű konzervatív.
A 85 éves XVI. Benedek 1927. április 16-án, nagyszombat napján született a németországi Marktl am Innben (Felső-Bajorország). Kamaszéveit Traunsteinben töltötte, itt kezdett latinul és görögül tanulni, s itt iratkozott be 1939-ben a kisszemináriumba. A család mély ellenszenvvel viseltetett a nemzetiszocialista rendszerrel szemben, de semmit sem tehettek az ellen, hogy Josephet és testvérét tizennegyedik életévük betöltése után be ne sorozzák a Hitlerjugendbe. Ratzingert 16 éves korában már katona, Magyarországra küldték, ahol dezertált, rövid időre hadifogságba esett, majd 1945 júniusában bátyjával, Georggal együtt hazatért, és mindketten folytatták tanulmányaikat a papi szemináriumban.
Teológiát és filozófiát a freisingi főiskolán tanult, 1951-ben pappá szentelték, ezt követően pedig a bonni, valamint münsteri dogmatikai és teológiai tanszékek tanáraként már elismert liberális teológusnak számított, olyannyira, hogy 1962 és 1965 között a II. Vatikáni Zsinat egyik teológiai szakértőjeként az egyház belső megújításáért tevékenykedett, s még a később általa átvett Hittani Kongregációt is kritizálta. A konzervativizmus útjára az 1968-as diáklázadások következtében lépett, hogy megvédelmezze a hitet az elvilágiasodással szemben. A fiatal Ratzinger karrierje ekkor már meredeken ívelt felfelé, és egyházi hierarchiában fölemelkedve mindinkább eltávolodott a reformtábortól, s különösképpen attól a gondolattól, hogy a zsinat által életre hívott élénk vitaszellem és újító kedv beépüljön a római katolicizmusba. München érseke 1977-ben már az új, konzervatív Ratzinger lett, akit még abban az évben bíborossá neveztek ki. II. János Pál kérésére innen lépett 1981-ben a világegyház teológiai kérdéseiben illetékes Hittani Kongregáció élére, amely egyébként 1908-ig a Római és Egyetemes Inkvizíció címet viselte, 1965-ig pedig a Szent Hivatal címet. A főinkvizítorok utódja 24 éven át vezette rendkívüli szigorral a legrégebbi és legbefolyásosabb vatikáni szervezetet, s ezzel egyidejűleg a Nemzetközi Teológiai Tanács és a Pápai Biblikus Tanács elnöke is lett, és egyre inkább meghatározta a katolikus egyház arculatát.
A müncheni érsekségről 1982-ben mondott le, majd 1993-ban Velletri-Segni bíboros-érseke lett. Hetvenötödik életévének betöltésekor II. János Pál pápa nem fogadta el lemondását, hanem élve a meghosszabbítás jogával, hivatalában tartotta egyik legfőbb tanácsadóját és barátját. Még ebben az évben megválasztották a bíborosok dékánjának, így a katolikus egyházi hierarchia második emberévé lépett elő, az egyetlen bíborossá, aki jogosult volt a pápához való állandó bejárásra, és aki felelős a pápaválasztás levezetéséért is.
II. János Pál 2005-ben bekövetkezett halála után a bíborosi konklávé az egyháztörténet egyik legrövidebb, alig 26 órás ilyen jellegű tanácskozása után Joseph Ratzingert választotta meg a 256. pápává. A XVI. Benedek beiktatásakor kinyilvánította, hogy elődje munkásságát kívánja folytatni, s még ma is ezt teszi, azzal a különbséggel, hogy míg II. János Pál az egyházat vitte el a Rómától legtávolabbi szigeten élő emberekig, addig XVI. Benedek célja az időközben eltávolodottak visszavezetése Istenhez. Nem volt véletlen a névválasztása sem, miként XV. Benedek a XX. század elején, XVI. Benedek a XXI.-ben, a nihilizmus korában az egyház alapjainak megújítását tűzte ki missziójául.
Megválasztását a katolikus egyház reformista szárnya mellett, maga Ratzinger is vereségként élte meg. Nem akart pápa lenni, minden egyes rá leadott voksot „nyaktilónak” érzett, és a konklávé alatt végig azért imádkozott, hogy ne szavazzák meg. Pápává választásához nemcsak az egyházban betöltött magas rangja, hanem tudományos-teológiai felkészültsége is hozzájárult. A Szentatya tíz nyelven beszélő, igen nagy műveltségű ember, aki enciklopédikus teológiai tudással, átfogó bibliai, skolasztikus, az egyházatyákra vonatkozó és a mai forrásanyagokkal kapcsolatos széles körű ismeretekkel bír. Emellett szabadidejében szívesen zongorázik, legszívesebben Beethovent és Mozartot játszik. A közvéleményben róla elterjedt szigorú, zord jellemmel szemben, csendes, figyelmes és kedves személy.
Bár sokan konzervatív fordulatot vártak tőle, a Cooperatores veritatis (az igazság segítőtársai) jelmondatot valló pápa inkább fontolva haladó reformer egyházvezetőnek bizonyul. Tisztában van azzal, hogy a katolikus egyháznak meg kell birkóznia a szekularizálódó világ kihívásaival – Isten elfeledésével, a relativizmus diktatúrájával, a modern kori ember irányvesztésével –, de úgy kell megreformálnia önmagát, hogy megőrizze identitását, évszázados hagyományait és értékeit. Elődjéhez hasonlóan elutasítja az abortuszt, a mesterséges születésszabályozást és az eutanáziát, ellenzi az egynemű párok együttélésének törvényesítését, a nők pappá szentelését és a cölibátus eltörlését. Sokszor foglal állást világpolitikai ügyekben és egy 2007 márciusában kiadott nyilatkozatában élesen bírálta az Európai Uniót, mert az elődjének számító Római szerződés 50. évfordulójára készült berlini nyilatkozatban nem tettek említést Istenről és Európa keresztény gyökereiről. Véleménye szerint Európa önmagát tagadja meg, amikor megfeledkezik erről, mert ezzel saját identitásában kételkedik, és így veszélybe sodorhatja az unió jövőjét. A legsúlyosabb teher viszont, amellyel szembesülnie kell, az egyházi személyek által elkövetett szexuális visszaélések napvilágra kerülése, amelyekért több alkalommal is bocsánatot kért.
Pápaságának hét évében az egyház küldetésének lényegére összpontosított, vagyis az ember Istennel való kapcsolatára, Jézus Krisztusra, mint Isten valódi Arcának kinyilatkoztatójára. Míg II. János Pál a szív pápája volt addig XVI. Benedek az ész pápája, aki csendben dolgozik az egyház erkölcsi reformján.
