Lezárunk egy évet és egy újat kezdünk. Nekem az jut erről az eszembe, hogy az idő csak halad folyamatosan, de nekünk, embereknek azt az ajándékot adta az Isten, hogy szakaszokra, évekre, hónapokra, hetekre, napokra és órákra tudjuk osztani az időt. Ez nemcsak arra jó, hogy számolni tudjuk az idő múlását, hanem valami sokkal fontosabbat jelent. Mi, emberek nem tudunk igazán sem az örökkévalóságban, sem hosszú évszázadokban gondolkodni, tervezni, megoldásokat találni. Azt mondják azok, akik halálközeli élményeket éltek át, hogy egy szempillantás alatt megjelent nekik az egész életük. Mi ebben a földi időmúlásban ezt nem tudjuk sem elképzelni, sem megélni.
Miért mondom, hogy jó nekünk, hogy ajándék nekünk az idő taglalása? Azért, mert így emberi mértékű nekünk az idő, az élet, a munka, a küzdelem. Minden reggel felvesszük a feladatokat, este letesszük, hogy holnap újra felvegyük, és így „falatokban” élhetjük az életet.
Jézus mondta: „Ne aggódjatok a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. A mának elég a maga baja.” (Mt 6, 34) Nagyon nagy tanítás van ebben a számunkra, keresztények számára pontosan így újév tájékán. Figyelmesen kell olvasni az evangéliumból ezt az idézetet és esetleg az egész szakaszt. Jézus nem arról beszél, hogy nem kell tervezni, nem kell átgondolni a teendőinket, a lehetőségeinket, a feladatainkat. Nagyon is szükséges ez a tervezés, és mindenhez kell az észszerű hozzáállás. Különben azt sem tudjuk megérteni, hogy mi az Isten akarata velünk, életünkkel, emberi kapcsolatainkkal. Jézus azt akarja, hogy ne szorongjunk a holnapi nappal kapcsolatban vagy egyáltalán azzal kapcsolatban, hogy mi lesz velünk. A szorongással csak feleslegesen és üresjáratban pazaroljuk a lelki erőnket és az idegeinket, mert nem érünk el vele semmit, sem magunk, sem a szeretteink részére.
Mit jelent a szorongás, az aggodalmaskodás? Olyan dolgon, problémán, veszélyhelyzeten akarunk vagy szeretnénk mindenáron segíteni, ami nincs a mi lehetőségünkben, és csak nyugtalankodunk, kapkodunk, tördeljük a kezünket. Ilyenkor minden sötét lehetőséget magunk elé képzelünk, és süllyedünk az értelmetlenség és a tehetetlenség szakadékába. Közben lehet, hogy imádkozunk is, de rendszerint csak úgy, hogy megmagyarázzuk Istennek, mit kellene csinálnia. De ha a szívünk mélyéből rábíznánk magunkat, szeretteinket, félelmeinket az Atya szeretetére, akkor máris elmúlna a szorongó aggodalmaskodásunk.
Az aggodalmaskodásnak van még egy nagy romboló ereje. Az aggodalmaskodó embernek a gonosz úgy mutatja be a lehetséges jövőt, mintha már meg is történne, és ezzel eléri, hogy az ember egyedül marad, mert Isten nem az aggodalmaskodásra, nem előre, hanem a valós eseményre adja a kegyelmét, a lelki erőt, a bátorságot. Az aggódó ember már előre nem hisz abban, hogy Isten majd megsegíti, hogy Isten majd vele lesz, hogy erőt ad, szeretni fogja őt és hozzátartozóit. Aki viszont maga marad, az az élet terhe alatt nagyon könnyen összerogyik. Nézzünk szét magunk körül! Sajnos még a magukat hívőnek mondó emberek között sem kell különösebb bizonygatás arra, amit írok.
Többször is mondták már nekem olyan személyek, akiken nehéz műtétet végeztek, hogy „volt bennem némi félelem, de imádkoztam, érettem is imádkoztak, és mikor bevittek a műtőbe, és becsukódott mögöttem az ajtó, egy nagyon nagy nyugalom és béke szállt rám”. (Még mielőtt altatták.) Ez a kegyelem Isten jelenléte. Ezt előre senki sem kapja meg, csak akkor, amikor szembekerül a súlyos valósággal. Senki sem születik hős vértanúnak. Az élete menetében hagyatkozik rá Isten gondviselésre és szeretetére, és az adott pillanatban megkapja a kellő kegyelmet, bátorságot és lelki erőt. Erre mondta Jézus: „Amikor átadnak a bíróságnak, ne töprengjetek, hogy hogyan és mit mondjatok. Abban az órában megadatik nektek, hogyan beszéljetek. Hiszen nem ti fogtok beszélni, hanem majd Atyátok Lelke szól belőletek.” (Mt 10, 19–20) Ez nyilván nemcsak az okos beszédre, hanem a lelki erőre, bátorságra, lelki békére is vonatkozik. Valójában ezt kérjük az imában is, amikor azt mondjuk: „Ne vígy minket a kísértésbe!” Vagyis: Ne hagyj magunkra a nehézségekben!
Ilyenkor, újévkor szinte minden ember átgondolja az elmúlt esztendőt és számot vet a sikereiről, kudarcairól. Nekünk, keresztényeknek azt kellene elsősorban átgondolni, hogy hol, mikor, miben éreztük meg Isten jelenlétét, működését. Mikor éltük meg az imameghallgatást? Összegeznünk kellene Isten jelenlétét az életünkben, a munkánkban, a szeretteinkkel való kapcsolatban. Itt van a nagy jelentősége az évzáró hálaadó szentmisének vagy az egyéni összeszedett imának.
Azért jutottak most, újév táján eszembe ezek a gondolatok, mert sokak előrelátása szerint nehéz idők jönnek. Én személy szerint ezt nem tudom, és nem is foglalkozom a kérdéssel. Szerintem vidáman, derűsen, lelki békével, örömmel kell kezdeni a 2023. évet. A Mennyei Atya szeretetébe kell helyezni magunkat, szeretteinket és mindazt, ami ebben az évben vár ránk, és nem kell azon töprengeni, hogy „jaj, Uram, mi lesz velünk?”. Csak ennek van értelme. Ha lesznek is problémák, ilyen lelkülettel és Isten szeretetének biztos tudatával képesek leszünk sokkal jobban megfelelni a ránk váró feladatoknak, mint szorongatott, összekuszált lelkülettel.
Mindenkinek békés, Isten jelenlétével megáldott 2023-as évet kívánok.
