Néhány napja egy szörnyű hír sokkolta Szerbiát. Egy zimonyi 26 éves kismama, látszólag minden előjel nélkül, kést ragadott, és 15 késszúrással végzett az alig negyvennapos kisfiával. Alig néhány nappal korábban Mladenovacban egy 34 éves anya gyilkolta meg hároméves fiát, míg Olaszországban egy 41 éves apuka dobta ki az emeleti lakás ablakából két gyermekét, majd végzett magával is. Szénási Oszkár szociális szakemberrel arra kerestük a választ, hogy miért ölheti meg gyermekét egy szülő.
Szénási Oszkár (Fotó: Gergely József)
– Ezek a szülők olyan feszültek, olyan belső bizonytalanságban, feszültségben élnek, hogy a lelki tűréshatáruk végét súrolják már. Ha mindehhez társul a szülés utáni depresszió, akkor bármilyen stresszhatás kibillentheti őket a pengeélen táncoló életformából és egy úgynevezett acting out jelenség jön létre. Az érintett tudatilag szinte teljesen kifordul önmagából, és olyan ösztönszerű cselekvést folytat, amelyből agresszió keletkezik. Ezzel megszünteti a stresszforrást. Lehet, hogy a negyvennapos baba a sírásával a tehetetlen anyát, akit lehet, hogy egyéb, zűrzavaros családi háttérből jövő teher is szorongatott, annyira kiborította, hogy tudatából kivetkőzve ilyen brutális tettre vetemedett. Az ember ilyenkor már rég túl van a tűréshatárán. Csakhogy a társadalomban nagyon sok ember pengeélen táncol, az idősök nyugtatókon élnek, a középkorúak alkoholt fogyasztanak, de nagyon magas a dohányfüggőség is. Mindezzel csillapítani szeretnék a feszültséget, de van egy pont, amikor a felhalmozódott teher egyszerűen áttöri, szétfeszíti a határokat.
Milyen oka lehet egy ilyen tettnek?
– Már maga a gyermek születése egy megváltozott családi rendszert feltételez, alkalmazkodásra van szükség. Ilyenkor támogató, külső segítségre lenne szükség – mondjuk a nagyszülőktől –, hogy ezt az állapotot fel tudják dolgozni a szülők, mert egy újszülött ellátása, kiváltképp ha első gyermek, teljesen felborítja az ember életét. A kétszemélyű család háromszemélyű lesz, miközben az anyagi terhek óriásira nőnek, főleg itt Szerbiában, ahol elmaradnak az anyák szülési szabadságából származó jövedelmei, a várandósági időszak alatt pedig néha három, négy hónappal is elmaradnak a juttatások. Rengeteg pénzt emészt fel a gyerekvállalás, még akkor is, ha használt ruhákat, -babakocsit, -kiságyat használnak. És akkor még nem is beszéltünk a társadalmi és a gazdasági bizonytalanságról, amely az utóbbi években Szerbiát jellemzi.
Tehát a gazdasági világválság is okozhat egy ilyen tragédiát?
– Inkább ez mind így egyben, vagyis a felhalmozódó problémák a veszélyesek, de ami ezt az egészet leginkább befolyásolja, az az, hogy kinek mekkora a stressztűrő képessége, milyen elhárító mechanizmusokat talál, hogy megvédje magát. Van, aki gyengébb, van, aki erősebb. Van, aki öngyilkos lesz, mert nem bírja tovább, míg más a stresszforrást iktatja ki, például az üvöltő gyereket.
Az ember azt képzelné, hogy egy ilyen tettnek vannak előjelei...
– Vannak előjelek, csak ha a családon belül nem figyelnek egymásra, ha csak az egzisztenciális túlélésért harcolnak nap mint nap, akkor egyszerűen nincs erejük ezekre figyelni. Szerbiában nagyon sokan egyik hónapról a másikra munkahelyükön több műszakban küzdenek a fennmaradásárért és ezután már nem nagyon tudnak odafigyelni, hogy valaki lelkileg kiégett volna vagy sem. Mentálhigiénés védőtényezők már nincsenek a családok életében, mert az emberek a puszta túlélésért küzdenek, és ha még gyermek is van a családban, akkor számolniuk kell a bébiétellel, pelenkákkal, ruháztatással, iskoláztatással, osztálykirándulással is. A család tagjai egyszerűen nem tudnak már odafigyelni egymásra, hogy lelkileg ki hogy van, hanem elfojtják a lelki problémákat, és amikor mindez túlcsordul, akkor ösztönszerű cselekvések törhetnek elő, amelyeket az ember nem tud ép ésszel kontrollálni, hiszen a tudata egyszerűen kikapcsol. Tehát ez nem tudatos gyilkosság, nem úgy néz ki, hogy az anya reggel felkel, és eldönti, hogy estére a gyermeke nem fog élni, hanem egy pillanat, egy kiakadás, egy sokszorosan túlfeszített lelkiállapot, amelyben egyik pillanatról a másikra egy ilyen ösztönszerű cselekedet jön létre.
Milyen tünetek árulkodhatnak egy ilyen állapotról, amelyre fel kell figyelni?
– Elsősorban a személy túlfeszült állapota, az ingerlékenység, a zavart kommunikáció, de az is intő jel lehet, ha egy korábban nyitott személyiség visszahúzódóvá válik. Ez utóbbi talán a legveszélyesebb, hiszen ha valaki csendben van, azt gondoljuk, semmi baja, míg ha valaki kiabál, ordítozik, ott nyilvánvaló, hogy baj van, és a feszültség is feloldódik, még annak árán is, hogy a környezetének kétségkívül kellemetlenséget okoz. A csendes emberben viszont, aki magába fojtja a problémát, egyszer csak kitörhet a feszültség, amely könnyen ámokfutásba torkollhat.
Ha valaki észreveszi ezeket a jeleket, mit tehet?
– Az a legfontosabb, hogy tudjunk a bajba jutott emberrel beszélgetni, együtt érezni, és valahol melléjük kell állni, de semmiképp sem szabad bölcsességeket osztogatni. Ezt a szakmában megtartásnak hívják. Meg kell nyitni őket, hogy ki tudják beszélni a bajaikat, meg tudják fogalmazni a feszültséget, érzelmek tudjanak felfakadni, az a legjobb, amikor katartikus sírásba megy át a folyamat, és megkönnyebbül az ember. Ehhez viszont az kell, hogy figyelni tudjunk egymásra. A családnak egyébként van egy ilyen védő funkciója, amit úgy hívunk, hogy a felnőttek pszichés védelme. Ez azt jelenti, hogy a felnőttek a külső problémákat a családon belül le tudják tenni, át tudják beszélni. Ezért nem támogatom az olyan hozzáállást, miszerint a munkahelyi problémákat a munkahelyen kell hagyni, és úgy menjünk haza, mert az tovább dolgozik bennünk. Azért van társunk, hogy beszélni tudjunk minderről, azonban nem szabad rácsavarodnunk, megfojtanunk a másikat. Az a fontos, hogy megértsenek, együtt érezzenek velünk, és segítsenek a megoldás felkutatásában. Mostanság viszont ez nem alakul ki a családokban, hiányzik ez a hagyomány. Szinte kommunikáció sincs a családokban, hiszen az emberek zöme szabadidejükben tévézik, azok pedig akik az egzisztenciális lét biztosítása után futnak, örülnek ha egyáltalán ki tudják pihenni magukat.
Ezek szerint mondhatjuk azt, hogy válságban van a család?
– Válságban van a család, és emiatt válságban a társadalom, de ugyanúgy azt is mondhatjuk, hogy válságban a társadalom, és emiatt válságban van a család is. Ami az utóbbi időszakban nagyon furcsa volt számomra, hogy Szerbia eddigi elnöke, aki pszichológus, miért nem vett észre olyan szinten társadalmi összefüggéseket, hogy az emberek szinte leépülnek, kapcsolatok szétszakadnak, családok felbomlanak és a társadalmi bizonytalanság, valamint a már tíz éve tartó tranzíció olyan lavinát indít el, amely nem tudni, hol áll meg. Ezt segélyekkel nem lehet megállítani, hanem a társadalmat kellene stabilizálni. Ugyanakkor Szerbiában hiányoznak azok az Európai Unióban elfogadott mentálhigiénés szakemberek is, akik segíteni tudnának a válságba jutott családoknak, a szociális szférát pedig szinte csak a segélyezés jellemzi. Hiányzik a mentálhigiénés és a megelőző szemléletmód, a terapeuták, a neuropszichiáterek pedig hónapokra előre be vannak táblázva. A polgárok körében is szükség van a szemléletmódváltásra, ugyanis olyan sztereotípiák vannak jelen, hogy ha a gyermekem pszichológussal beszélget az iskolában, akkor már biztosan bolond.
