Tisztelt atya! Az elmúlt hónapokban alkalmam volt egy kissé megismerni és gyakorolni a négy sarkalatos erényt: az okosságot, igazságosságot, erősséget és mértéktartást. Felfedeztem, hogy ez a négy szellemi képesség mennyire alapvetően fontos, központi jelentőségű, valóban körülöttük forog minden, vagyis sarkalatosak. Szeretném, ha az okosság erényéről beszélne részletesebben. Gábor
Az erények arra szolgálnak, hogy az ember kifejlessze emberi mivoltát. Az erények „négyes fogata” teszi az embert emberré, emberséges emberré. Aki nem okos, az ostoba; aki nem igazságos, az gazember; aki lelkileg nem erős, az gyáva és munkaképtelen; aki nem mértéktartó, az romlott és züllött. Senki nem tudja igazi emberré tenni önmagát ezek nélkül az erények nélkül.
De mi az erény? Szent Ferenc a következő módon határozza meg: mielőtt az értelem és szív mozdult, a láb már megtette a lépést. Más szóval az erény egy jó hajlam, egy olyan bejáródott, begyakorlott képesség, mely automatikusan mozgatja az embert a jó megtételére. (Az erény ellentéte a tévedés, a hibázás: a hibázás egy rossz hajlam, egy olyan bejáródott, begyakorlott képesség, amely erőszakosan indítja az embert a téves, a hibás dolgok megtételére.)
Az erény az ember szellemi képessége. A különböző foglalkozások terén erény a mesteri szaktudás. a művészi előadó képesség, a sportbeli edzettség stb. Mindezt hosszú, fáradságos, kitartó gyakorlással lehet megszerezni. Csak a gyakorlat teszi a mestert, állítja a közmondás. Ez érvényes a 4 sarkalatos erényre is: senki sem lehet okos, igazságos, lelkileg erős, mértéktartó, ha kitartó gyakorlással, kemény edzéssel nem alakítja magában a jó hajlamot, a jó szokást, aminek köszönhetően mielőtt még az értelme és a szíve mozdulna, a lába már megteszi a lépést.
A négy sarkalatos erény közül szóljunk most bővebben az okosságról: mit értünk rajta, mik az okosság alapelemei, mi az ellentéte, hogyan kell gyakorolni?
Az okosság az első erény, az összes többi erény szülője és megtartója. Senki nem lehet például jótevő, ha nem okos. Nem elég a jószívűség a rászorulók megsegítésénél. Ha okosan nem állapítjuk meg, mi az igazi szükséglet a nincsteleneknél, akkor hamis beszéddel becsapnak minket, túljárnak az eszünkön, s nekünk akkor keserűen meg kell állapítjuk, hogy „lám, nem voltam okos, hanem ostoba”.
De mi is az okosság? Az a képesség, hogy megismerjük, mi a helyes, s utána azt meg is tudjuk tenni. Közben azt is látnunk kell, mi a káros, hogy azt semmiképpen ne tegyük meg. Ha okosak vagyunk, akkor tudunk választani a hasznos és a káros között, akkor megítéljük, mi az, ami előmozdítja, és mi az, ami akadályozza célunk elérését.
És mi a helyes? Ennek a meghatározásához objektív normákra, igazságokra van szükség. Itt van pótolhatatlan szerepe a törvények és szabályok megismerésének. Csak a törvényszerűségek ismeretében tud az ember helyesen élni és helyesen cselekedni. Aki nem ismeri a törvényeket, és az ismeret hiányban nem igazodik hozzájuk, az ostoba, az mindig téved és hibázik.
Aki szert akar tenni az okosság erényére, annak tanulnia kell az objektív normákat, a törvényszerűséget, a szabályosságokat.
A tanítást a lelkiismeret adja. A lelkiismereten keresztül az Isten szól, és az igazságot mondja. Akinek tiszta a lelkiismerete, aki jó szándékú, az meghallja, és megismeri, mi a helyes, és mi a helytelen. Akinek nem tiszta a lelkiismerete, aki rossz szándékú, az nem hallja meg, és nem ismeri meg az igazságot.
Aki okos akar lenni, az hallgat a lelkiismerete szavára, fontolóra veszi azt, dönt és cselekszik. Az okos ember ezért cselekvőképes, tettre kész és tevékeny.
Az ostoba ember nem hallgat a lelkiismeretére, benne ott kavarognak, zakatolnak a világ hangjai, ezek hatására zaklatott, zilált, ideges, aminek a végeredménye a tétovázás, döntésképtelenség, határozatlanság, a kötelességek elmulasztása, a szabályok meg nem tartása, a jóra való restség.
Az okosság tehát a helyesnek, az igaznak, a jónak a megismerése és megtétele. De hogyan gyakoroljuk az okosságot, hogyan csinálhatunk belőle erényt, hogyan tehetjük olyan szokássá és hajlammá, hogy mielőtt az értelmünk és a szívünk mozdul, a lábunk már megtette az okos lépést?
Az emlékezetünket kell állandóan edzeni. Az okossággal való átitatódás úgy megy végbe, hogy visszaemlékezünk a bölcs tanításra és a tanulságos tapasztalatokra. Szemünk előtt kell tartanunk a megismert törvényszerűségeket és szabályosságokat. Pál apostol ezt így tanítja: „A gondolataitok arra irányuljanak, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztatos” (vö. Fil 4,8). Ez a memóriánk edzése, karbantartása.
Az okosság erényében való fejlődésnek, növekedésnek a feltétele a taníthatóság. Aki hagyja, hogy tanítsák, aki meghallgatja mások tanítását, az fejleszti az okosságot. A módszer pedig az, hogy teljes ürességet teremtsünk magunkban a felebarát előtt, engedjük, hogy félbeszakítás nélkül végigmondja gondolatait, s közben igyekezzünk egészen azonosulni vele. Minden ilyen esetben azt tapasztaljuk, hogy valamiben okosabbak lettünk.
Végül az okosságot úgy tesszük tökéletessé, ha a váratlan helyzetekben rugalmasak vagyunk. A rugalmasság azt jelenti, hogy a hirtelen fordulatokban nem ijedünk meg, hanem éberen és megfontoltan keressük a megfelelő választ. Az ijedség elsősorban az értelmünket blokkolja le, az eszünket veszi el. A lélekjelenlétet, a nyugalmat azért is kell megőriznünk, hogy használhassuk az eszünket, hogy okosak maradjunk. Az élet minden váratlan, rendkívüli, fájdalmas helyzete nem más, mint gyakorlótér a tökéletes okosság megszerzésére. Ezért van, hogy a tökéletes okosság éppen a bajban nyilvánul meg.
Az okosság erényének a gyümölcse és koronája az a képesség, amit előrelátásnak, jövőbelátásnak, gondoskodásnak nevezünk. Pontosan ez az okosság: meglátni a jövőben, hogy a mi vezet el a célunkhoz, és mi akadályozhat meg ebben. Az okos ember személyazonossági igazolványában ez áll: őrzi emlékezetében a múlt tanulságát, fürkészi a jelent, és körültekintően nézi a jövőt.
Az okosság erényéhez nem jut el, vagyis ostoba marad az az ember, aki csak az érzéki vágyait követi, mert ezek eltompítják az eszét (az alkoholista elissza az eszét). Az is ostoba lesz, aki alattomos, álnok, vagyis akit nem a lelkiismeret vezet, hanem a másik kihasználására, félrevezetésére irányuló önző, számító szándék. És az sem lesz okos, aki szószátyár, mert nem képes másra figyelni, meghallgatni és végighallgatni. Továbbá az is ostoba marad, aki fösvény, birtoklásra és hatalomra törekszik, mert ez elvakítja, beszűkíti a látásmódját. Az ostoba ember csak magára figyel, csak önmagát nézi, csak a saját érdekét keresi, mindig magát állítja a középpontba, és nem törődik senki mással.
Az okos ember ezzel ellentétben kifelé néz, másokra figyel, fürkészi a jót, és ezért okosan – tévedés és elhibázás nélkül – irányítja a maga és mások életét, emberséges emberként él a földön.
