Először talán tavaly találkoztam vele, véletlenül. Óriási feltűnést keltett lovas kocsijával, pardon: fiákerével. Azonnal lecsaptam rá, de azzal hárított, még nem kész a műve, legyek türelemmel. Legutóbb a Szent István-napi kenyérszentelőn láttam Óbecse központjában: kirítt a magyar pántlikás lovasok közül, mégis derűs mosolyra fakasztott minden járókelőt. Érdekelt az ember, aki karácsonyfadíszes, eklektikus, kissé merész fiákerbe mentette át egyébként pusztulásra ítélt, szeretett autóját.
Zabos István, a házigazda, két éve dolgozik tehát azon a fiákeren, amivel mostanában kelt feltűnést a városban. Maga mondja: mánia ez a családban – mindig valamit újítani, olyasmit csinálni, ami még nem volt. „Az én édesapám 65 évvel ezelőtt csinált egy magánjáró kis traktort. Vett egy autóvázat, arra került egy stabil kis motor. Mert a háború után nem maradt semmi, a lovakat elvitték, ezért csinált egy olyan kis járművet, amivel tudtunk közlekedni. Nehéz idők voltak, másfél évre le is csukták, megnyomorodott, 23 évig én hordtam ki-be a lakásból, lakásba” – meséli a 74 éves férfi.
István is földműves lett, és ő is szerette az újításokat. Ő egy olyan magánjáró szedőt állított össze, ami elmondása szerint errefelé még nem volt, ugyanis csövesen szedett négy sor kukoricát. Azért magánjáró, mert egy vázra szerelt motor működtette a mezőgazdasági gépet, szóval ló nélkül lehetett vele dolgozni – világosít fel. „Ezt a fiákert is megcsinálhatnám magánjárónak, ha teszek bele motort, kormányt.”
De ezt a csillogó-villogó, kicicomázott fiákert Tangó, a 12 éves kanca húzza. A fiáker két éve készül, de még mindig csiszolgatja, díszítgeti a gazda. Istvánnak volt egy 1988-as Volvója, amikor a járgány kilehelte a lelkét, sajnálta a jó karosszériát ócskavasnak földarabolni. „Gondolkodtam, mit lehetne tenni, hogy megmaradjon? Ló húzta fiákert, ezt találtam ki. Kínai boltokban meg az újvidéki ócskapiacon vásároltam a díszeket rá” – tudom meg tőle. Kovácsoltvas luszterdarab, régi érmék, üvegdíszek, strasszok, színes kövek, karácsonyi girland került rá. Csillogjon, ragyogjon, legyen különös és szokatlan, ez volt a fontos. A mosógépdob egy része is azért került a járműre, mert olyan szépen fénylik... A fiákeren valóságos műszerfal és hangszórók is vannak, István ugyanis zenés kocsit szeretne csinálni belőle: ha sikerül, élőzene szól majd benne, ha nem, megy majd a muzsikaszó kazettáról...A fiáker különben egy mini fotótár is, régi családi fényképek díszítik, rajtuk a nagyszülők és a szülők munka közben, gőzgéppel, cséplőgéppel, állatokkal.
István is megerősíti: a felesége nem szereti ezt a passzióját, azt mondja, mi haszon van ebből? „Mindig a hasznot nézzük?! Én nem ezt nézem, szeretem, ha valaki fölfigyel arra, amit csinálok. Az ismerősök is csak legyintenek, sokuknak csak a föld, a munka a téma. Traktoron eszik meg még a szendvicset is, hát annak van értelme?”
István megtanulta kicsit másképp nézni az életet. Tíz évig betegségekkel küzdött. „Először egy bika nyomkodott úgy össze, hogy alig maradtam meg, aztán jöttek más betegségek is. Mégsem bírok kiskapuban, padon üldögélni, valamit mozogni köll. Nekem így a jó.”
Idegenek, főleg külföldiek fényképezik István nem mindennapi járművét, a család inkább csak elviseli a szokatlan hóbortot. Egyedül a kis unokák élvezik, ha tesznek egy kört Tangóval meg a Volvóval, az elsőáldozáskor is ők voltak az attrakció ezzel a feltűnő fuvarral. „Elsőáldozáskor egy franciaországi szerb asszony körösztbe-hosszába vetette a keresztet, és lefotózta a kocsit, hogy kivigye Franciába. Legyen úgy, mondtam neki én.”
Bár még nem tekinthető befejezettnek ez a szokatlan (jár)mű, Istvánnak már újabb furfangon jár az esze. Van neki ugyanis egy másik szívéhez nőtt, a végső pusztulástól megmentendő régi autója is, egy 1982-es Mercedes. „Autót köllene csinálni belőle, régi típusra. Levágatom a tetejét, olyan régimódiasra, amerikai szisztémre, hogy jó hosszú is legyen...az eleje meg szép fényes... Ha szolgálna az egészségem még 15 évig, meglenne az is.”
