Annyi éves volt, mint én most, harmincegy, amikor közelről megismerkedett a gyötrelemmel és a halállal. Henry Dunant csupán egy hétköznapi fiatalember, egy genfi jómódú család sarja volt, akinek az életét főként a pénzkeresés foglalta le. Mindig is különcnek számított, ugyanis a jómód ellenére érzékenyen fogadta a szegénységet, nem tudta megállni a szenvedő emberek látványát anélkül, hogy ne segített volna nekik, így a megkeresett pénze jelentős részét rájuk fordította.
Egyik alkalommal Afrikában, Algériában tevékenykedett éppen, amikor szembesült a szomjjal és a vízhiány okozta fertőzések pusztításával. Akkor, 1858-ban, a probléma egyedüli megoldásának azt látta, hogy az akkor francia gyarmat császárától, III. Napóleontól kérjen segítséget, ugyanis egy gátat szeretett volna építeni, ami megoldotta volna Afrika azon tájainak vízellátását. Azonban, hogy a császárt megtalálja, nem kerülhette el a háborús övezetet. A „világot akarta megmenteni”, de a még nagyobb fájdalom és kínok közé, a halál árnyékába, a solferinói csatába csöppent. Dunant soha nem tudta megérteni, hogy miért kell a sérülteket attól függően, hogy éppen melyik oldalon harcoltak, különválasztani és másfajta ellátásban részesíteni. Nem is tűrte el a megkülönböztetést. Ekkor hangzott el egyik legismertebb kijelentése: Tuttu fratelli, ami azt jelenti, mindannyian testvérek vagyunk.
Dunant akkor még nem is sejthette, hogy éppen az élethez és embertársaihoz való hozzáállása egy mozgalom alapelvévé válik. Az emberiesség és a pártatlanság – vallási, nemi és nemzetiségi megkülönböztetés nélkül segíteni embertársunknak. Semlegesnek és függetlennek kell maradnia, áll a Vöröskereszt első alapelvének definíciójában.
Sajnos úgy nőttem fel, hogy két háborút is meg kellett élnem. Az úgynevezett testvérháborúk alatt megtanultunk sorban állni olajért, lisztért és cukorért. És ekkor tanultam meg azt is, hogy hogyan lehet öt liter vízben megfürdeni és hajat mosni. Ekkor találkoztam először a Vöröskereszt fogalmával is, ugyanis a háborús övezetből elmenekült családokat ez a humanitárius szervezet támogatta, segítette. Ekkor még nem is sejtettem, hogy egyszer tagja, netalán aktivistája lehetek egy ilyen szervezetnek. Azt meg még kevésbé, hogy kedves hozzátartozóim aktív részesei lehetnek…
Dunant-t először különcnek tekintették, később pedig kémként kezelték, ugyanis az akkori társadalom nem tudta elfogadni a pártatlanságot. Mintegy három évébe tellett, hogy megértsék őt. Akkor jött létre az ötök bizottsága, amelyiknek egyik alapító tagja ő maga volt. Ez lett a Vöröskereszt alapszervezete, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága, amelynek mindenkori székhelye Genf. Ez a szervezet az, amelyik a háborús övetekben hathat, szigorúan független és pártatlan. Ez a szervezet a Nemzetközi Vöröskereszt és Vörösfélhold Mozgalom alapítója, amihez ma már megközelítőleg 200 állam csatlakozott.
Ám a Vöröskereszt nagyon lassan terjedt el világszerte. A politika nem engedte. Sőt, sokszor saját célokra használta fel. De az önzetlenül segíteni vágyók száma egyre csak nőtt. Az évek során egyre több ország csatlakozott hozzá, és az évek során maga a szervezet is egyre több területre terjedt ki. Vagyis amíg azért alakult meg, hogy pártatlanul kezeljék a háború sérültjeit, illetve a haldoklóknak utolsó napjaikban megnyugvást adjanak, ma már a természet és az ember okozta katasztrófák sújtotta területeken is jelen vannak, hogy segítséget nyújtsanak az arra rászoruló embereknek.
Így a nemrégiben Japánban, a cunami sújtotta területeken is ivóvízzel, ruhaneművel, higiéniai eszközökkel támogatták a katasztrófa áldozatait, azzal, hogy mivel az egyik legszervezettebb és legerősebb szervezet éppen a Japán Vöröskereszt, ők maguk tervezték meg a segítségnyújtást.
Néhány évvel ezelőtt, a Pakisztánban történt földrengésnél az áldozatoknak, akik az otthonuk nélkül maradtak, a Vöröskereszt egy tábort állított fel, ahol folyamatos ellátást is kaptak. Itt járt kedves szabadkai barátom is. Egy hónapig vett részt a rászorulók megsegítésében. Innen szerezhettem tudomást arról, hogy milyen emberek a pakisztániak, milyen elvárásaik vannak a külföldiek iránt, de ugyanakkor arról is, hogy szerény körülmények között hogyan lehet egy vízforralóval fürdővizet melegíteni és a földrengés utáni utórengésekkor viselkedni.
A Vöröskereszt azonban nemcsak a katasztrófa helyszínén segít, hanem a katasztrófák vagy háborúk által szétszakított családokon is, hogy megtalálják elveszített szeretteiket. A második világháború vége óta ugyanis a Vöröskereszt felöleli a civil szférát is. Számos példa volt már arra, amikor a háború miatt egymást szem elöl tévesztett családtagok rajtuk keresztül leltek egymásra. Így találta meg hosszú évek után egy szabadkai nő is az édesanyját.
És itt van még az elsősegélynyújtás, vagy az önkéntes véradás. És ekkor fogalmazódik meg a Vöröskereszt következő alapelve, az önkéntesség.
Dunant éppen ezért küzdött a legtöbbet, hogy megalakulhasson ez, a ma már világszervezet. Hiszen egy nonprofit szervezetről van szó, ami nem hoz profitot, ugyanakkor azokra támaszkodik, akik segíthetnek, ugyanakkor több ezer önkéntest foglal ma magába, akik önzetlenül és kényszerítés nélkül szeretik embertársukat, illetve segíteni akarnak rajtuk. Ma már természetes, hogy önkéntes véradók lehetünk. Hogy élünk-e ezzel a lehetőségünkkel, csak rajtunk múlik. És bár adott a lehetőség, továbbra is vannak olyan városok, országok, ahol vérhiánnyal küszködnek. És habár mindenki maga dönt erről, szem előtt kell tartanunk, hogy bármikor rászorulhatunk mások segítségére. Én már tudom, hogy ez mit jelent…
Henry Dunant, a Vöröskereszt alapítója, megálmodója, miután elképzelése megvalósult és életre kelt, majd bebizonyította, hogy működőképes, a világ szemétől távol folytatta életét. Minden gondolatát a jótékonykodás foglalta le, így többet költött, mint amennyi pénz befolyt az üzleteiből. Szegénységben élte le életét. Mintegy 30 évig senki nem is foglakozott vele, mire egy újságíró megírta Dunant élettörténetét. 1901-ben, halála előtt 9 évvel, elsőként megkapta a Nobel-békedíjat.
