Be kell vallanom az elején, hiányosak az ismereteim a madarakról. Egyedül a gólyában vagyok egészen bizonyos, megkülönböztetem továbbá a fecskét a verébtől, a varjút a sólyomtól. Meg a cinkét, amely először szólal meg az esztendőben. Rokonszenvesek továbbá a baglyok, de mostanság tudós társaságok tagjaival is egyre ritkábban futok össze, nemhogy velük. Ám hogy miként nézhet ki például egy egerésző ölyv? – számomra örök talány. Kopácsoló harkályt is inkább csak rajzfilmekben látok.
Egyszóval nem lennék egy nagy madárszakértő. Arra azonban felfigyeltem a kilencvenes évek elején, midőn üzemanyagot jószerével csak az út mellett álldogáló árusoktól lehetett időnként beszerezni, hogy a járműforgalom szinte teljes megszűntével a madarak „ellustultak”. Felvidéki íróbarátaimat vittem az egyik városból a másikba, s rövidesen azt tapasztaltam, hogy az autó elől korábban időben elugráló-elröppenő madarak reflexei eltompultak, s néhány arra szálló varjú is alig kerülte el, hozzá ne ütődjön a gépkocsi elejéhez. Lassítanom kellett tehát, mindannyiszor madárrajhoz közeledtünk.
Ez volt az az időszak, amikor – az elnéptelenedő utaink közelében – a madaraink elszoktak a közlekedéstől, s képtelenek voltak felmérni egy-egy magányos jármű sebességét.
Autószerelőm meg büszke az évenként visszatérő fecskepárjára. Fészkük a mennyezeti gerendához tapasztva, így az adott tavaszi hónapban a műhelyajtót már mindig tárva-nyitva hagyja, várva az érkezésükre. Nála a fecskepár minden esztendőben általában nyolc-kilenc fiókát költ. Kivételt képezett 1999. A bombázások éve. Akkor csak három vagy négy picinyke csicsergett fenn – pedig a fecskék nem olvasnak újságot, tévét sem néznek. Az életfeltételekről való ismereteik máshonnan származhatnak, ha még ez a titokzatos, óvatosságra intő születésszabályzó is megszólal bennük, az optimizmus helyett a visszafogottság józan és szigorú biztonsága felé terelve őket. (De milyen rezgések jutnak-jutottak el hozzájuk, az évezredek folyamán kialakult génállományuk milyen tapasztalások hozadéka és halmaza, hogy viselkedésüknek ma is pontos iránytűként szolgáljon?)
És egyáltalán: miért énekelnek? Anthony de Mello indiai jezsuita szerzetes és pszichoterapeuta A madár dala (The Song of the Bird, 1984) c. könyvében úgy véli, a madár nem azért dalol, mert valami mondandója van, hanem, mert dala van. És az nem azért hangzik el, hogy megértsük, inkább úgy kell rá figyelnünk, mint a fák közt zúgó szélre vagy a folyó csobogásra, mert akkor felébreszt valamit az ember szívében, ami felülmúl minden tudást. Persze, érdemes utána nézni Hamvasnak is, aki egy májusi séta során lekottázta egy rigó dalát, így próbálva megfejteni titkát, sorsának heroikus misztériumát, az énekbe szőtt elragadtatását és szenvedélyét. A fülemüle dalát pedig – nem akármilyen kifejezés! – a megbékülés imájának nevezete.
Nos, a minap azt kérdeztem a madártanban jártas kollégánktól, tájékunkról mely madarak költöznek nyugati irányba. Kiderült, hogy jószerével csak a sirályok. A többi mind másfelé – elsősorban délre – igyekszik. Nem nyugatra. S ebből persze sok egyéb is leszűrhető. A nyugattól való idegenkedés elsősorban; ott bizonyára másak a madarak szokásai, eltérő az élet- és a szokásrendjük, másként táplálkoznak, más nyelven más dalokat énekelnek, s bizonyára a vadászok is kevesebbet lőnek rájuk. Talán a fészkeiket is másként készítik, lehet, azok nagyobbak és kényelmesebbek, és azokból szebb kilátás nyílik. Rendezettebbek az erdők is, pompásabbak a virágoskertek, több a madáretető. Azonfelül szorgalmasabbak, többet adnak a tisztálkodásra. Meg válogatósabbak; jobban megválasztják a táplálékukat, kényesebbek annak összetételére, meg a forrásvizek minőségére.
A mi madaraink, bölcsen felismerve ezen különbözőségeket, nem is törekednek erőszakot tenni magukon, így aztán – gyülekezvén a villanydrótokon – elcsivitelik ugyan olykor, hogy az a távoli nyugati vidék is talán élhető, meglehet szebb a miénknél, de jó nekünk így, ahogy van, kitartunk a rokonaink mellett is, szükségtelen tehát bármin változtatni.
Sirályból meg amúgy is kevés.
