“Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe.” (Kunitzer Szonja)
Május 15-e a család nemzetközi napja. A társadalom legfontosabb “intézménye” ma, sokak számára úgy tűnik, ingatag lábakon áll. A fogyasztói társadalom nem a család, az összetartás értékeit, hanem az önállóságot, az egyedüllétet hirdeti. Surányiné Réti Katalin református lelkipásztort a család fontosságáról, a nehézségek megoldásairól kérdeztük.
– Nagyon összetett ez a probléma. Ha hívő emberként indulok ki az egészből, akkor tényleg azt látom, hogy a gonosz – bár én nem szoktam riogatni az ördöggel – mindent megtesz azért, hogy rombolja azokat a közösségeket, ahol a fizikai életek születnek, vagyis a családokat, és ahol a lelki élet növekedik, a közösségeket. Aki nem hisz a gonoszban, az is érzékelheti, hogy bizony van egy ilyen tendencia, ami a közösségeket szétzúzza.
Mindenekelőtt fel kellene térképezni, hogy hol romlottak el a dolgok. A legnagyobb problémát én abban látom, hogy rengeteg fiatal most már úgy nő fel, hogy nem látnak jó mintát. Rengeteg a válás, rengeteg gyermek nő fel csonka családban, nincs közösségi élménye vagy csak nagyon kevés. Nem kell csodálkozni, hogy egy fiatal, aki nem látta, hogyan kell jól csinálni, nem érzékelte, milyen pluszt adhat a család, különböző más közösségekben keres valamit: a szeretetet, az elfogadást.
Azért, hogy sikerüljön megtartani a családi közösséget, és az biztonságos és jól működő legyen, rengeteget kell tenni, de azt gondolom, mindenkire egyformán érvényes recept nem létezik.
– Hogy mi a titka ma a jó családi közösségnek? Idéznék valakit, aki a következőket mondta: a jó családi közösségnek nem titka van, hanem ára. Nagyon sokat kell tenni, kemény munka ez a mai világban, ahol annyifelé kell szakadni a nőnek és a férfinak is. Ennek ellenére időt kell találni egymásra, a közös élményekre. Emellett pedig az Úr Isten segítsége és kegyelme a harmadik pillér, ami megtart bennünket és sok nehézségen átvezet. A mi házasságunkban is voltak már mélypontok, nehezebb periódusok, ezeken valahogy mind át tudtunk menni, és valami többlettel kikerülni belőlük. Őszintén szólva nem tudnék egy csodareceptet, hogy hogyan lehetne ezt mindenkire érvényessé tenni. Ha valakinek nem adatott meg, hogy jó mintákat lásson, akkor érdemes ezen tudatosan dolgozni. Ma már sok önismereti csoport van, ahol a pozitív mintákat felismerjük, és tudni kell, hogy ha a szüleinknek el is romlott a házassága, nekünk még sikerülhet. De ezeket a traumákat mind-mind helyre kell tenni magunkban, mert ha nem, akkor végig ott marad a félelem, vagy megismételjük szüleink sorsát. Nagyon fontos a felkészítés is a házasságra. A főiskolára, ha felvételizünk, készülünk, bármit teszünk, mindenre készülünk, de ki készít fel bennünket a családi életre? Az iskolában sem igazán hallunk erről.
Nagy csapdának tartom azt, hogy sokan úgy gondolkodnak, ha két értelmes ember házasságot köt, szerelmesek az elején, akkor az élet során nem lesznek olyan konfliktusok, amelyeket nem fognak tudni megoldani. Pedig bizony lesznek! Minden kapcsolatban vannak krízisek, előre nem látott problémák. Tőlünk nyugatabbra sokkal nagyobb kultúrája van a problémák megoldásának, ott, ha elromlik valami, akkor keresik a megoldásokat, nem lépnek ki azonnal egy kapcsolatból. Ha a családi életben vannak problémák, akkor ne őrlődjünk évekig, hanem menjünk el egy lelkigondozóhoz, egy családterapeutához, és közösen dolgozzunk azon, hogy ez megváltozzon. Az emberek itt vonakodnak ezt beismerni, megoldásokat keresni. Ezt kellene megtanulni a házasoknak, a családoknak.
Az más kérdés, hogy ma a társadalom itt Szerbiában nincs erre kellően felkészülve, nincs elég szakember. Ha eljönnek hozzám, és megkérnek, ajánljak egy jó családterapeutát, jószerével nem tudok kit ajánlani. A társadalomnak fel kellene eszmélni, hogy képezzenek ki olyan szakembereket, akik mintegy védőhálóként veszik körbe a családokat.
Sokan a múltba tekintve próbálnak erőt meríteni, hiszen régen nem volt ennyi válás, több generáció egy fedél alatt élt, mégis boldogabbnak tűntek a családi közösségek.
– A régi világ teljesen más volt. Nem tartom jónak ezen a nyomon elindulni, hogy bezzeg régen, akkormeg tudták oldani a gondokat… Elég, ha azt nézem, hogy pl. anyám életmódja, életritmusa és az én körülményeim, életritmusom között mekkora különbség van. El kell fogadni, hogy ez most már így van. Minden megváltozott, nem lehet annak a világnak a mintáit egy az egyben a mai világra alkalmazni. Amit lehet viszont, hogy mindabból, ami a múltunkban jó volt, erőt merítsünk. Abban a kis erdélyi faluban, ahol felnőttem, fel sem merült például egy nőben, hogy elváljon, még akkor sem, ha rendszeresen verte a férje. Ha ma jönne hozzám valaki ilyen problémával, még hívő emberként sem javasolnám, hogy tűrjön a végtelenségig, mert ez a női sors. Felbomlottak viszont azok a természetes közösségek, amelyek régen spontán alakultak, ahol az emberek beszélgettek egymással. De ezt már nem lehet visszahozni, ezért próbálkoznunk kell más, ma működő utakkal. Nem beszélve arról, hogy akkor is voltak problémák, csak másfélék. Ma annyira gyorsan változik a társadalom, hogy ezekre válaszokat találni közös összefogást igényelne: a társadalom részéről, az egyházak részéről és sokkal több civil szervezet, civil kezdeményezés részéről.
A közösségi élet, az egymásra való odafigyelés fontossága nálunk teljesen elveszett valahol útközben. Újra el kell kezdenünk beszélgetni, barátokat keresni, kis közösségeket formálni?
– Az biztos, hogy itt Szerbiában a szociális háló és a családok hatékony gondozása gyerekcipőben jár, néha mintha nem is létezne. Engem olyan sok és összetett lelki, családi problémával kerestek meg az emberek az utóbbi időben, amelyekkel régen nem biztos, hogy egy lelkész találkozott, vagy nem ebben a formában, ezért is kezdtem el keresztyén lelkigondozást tanulni Kecskeméten. De olyan szakemberek kellenének, minél többen, akik csak ezzel foglalkoznak teljes munakidőben. Nekünk pedig mernünk kellene felvállalni a családi problémáinkat és beszélni róluk. A mi társadalmunkban ugyanis elég nagy tabu övezi még ezt a témát. Valami miatt félünk, bezárkóztunk, és ez azt eredményezi, hogy inkább mindenki kínlódik a maga módján, de nem tudjuk, merre lehet a megoldás. Pedig akár úgy is segíthetnénk egymáson, ha több klub, közösség, találkozási pont alakulna, ahol a családok találkozhatnának. Szabadkán egyetlenegy kis játszótér van a főtéren a családoknak, tehát nincs elég olyan hely, ahol spontán módon kialakulnának ezek a beszélgetések. Sokkal több játszótér, játszóház, családbarát kávézó, baba – mama klub és egyéb kis közösség kellene, amelyek olyanok, mint a kovász, segítenek összefogni, kibeszélni a dolgokat, és akkor nem gyülemlik fel annyi feszültség. Én ebben látom a megoldást.
