Fotó: Dávid Csilla
A Vajdasági Rádió és Televízió közszolgálatiságáról cseréltek eszmét a szakemberek a Vajdasági Független Újságírók Egyesülete (NDMV) és az EBESZ szerbiai képviselete szervezésében megtartott összejövetelen Újvidéken, ahol Végel László Kossuth-díjas írónk is kifejtette nézetét ebben a témakörben, különös tekintettel a kisebbségi média szerepére.
Nézete szerint milyen helyzetben van jelenleg Vajdaságban a kisebbségi média?
– A kisebbség osztja a többség sorsát, a többségről meg a nemzetközi közvélemény megmondta a magáét, hogy Szerbia félig szabad ország, legalábbis ami a sajtót illeti. Ehhez nem kell sokat hozzáfűzni, azzal, hogy a kisebbségnek megvannak emellett még a külön sajátos problémái. Az első talán a privatizáció, amelynek a kezdeti változata, a helyi rádiók magánosítása nagyon rosszul sült el, a kisebbség tekintetében. Nem látok igazán kivezető utat arra vonatkozólag, hogy megfogalmazódik majd egy olyan stratégia, ami az európai standardokat is érvényesíti, és a kisebbségi jogokat, valamint a kisebbségi csoportok identitásának megőrzését is hivatott majd biztosítani. Ez a kettős jelenség feszültségben van. Ám a centralizációs utat sem tartom járhatónak, amit ma próbálnak alkalmazni a kisebbségi vezetők, sőt azt hiszem, hogy ez nem talál megértésre az európai fórumokon sem. Ezért úgy érzem, hogy ki kellene találni egy olyan demokratikus procedúrát, amelynek köszönhetően a centralizmus nélkül biztosítani lehetne a kisebbségi média fejlődését. Fontos a Magyar Nemzeti Tanács szerepe, amelynek elsődlegesen az lenne a célja és feladata, hogy a kisebbségi média anyagi feltételeit biztosítsa, tehát szavatolja a pénzügyi hátteret és jó törvényeket eszközöljön ki a parlamentekben. Egyértelmű, hogy ebben az ügyben állandó párbeszédre lenne szükség a kormányzattal és a parlamenttel. Ez lenne az elsődleges feladata a nemzeti tanácsnak, azért, hogy meglegyen a normális anyagi feltétel ahhoz, hogy a kisebbségi közszolgálati média és az állami támogatásban részesülő is az adófizetők pénzéből táplálkozva, zökkenőmentesen működhessen. Ezt viszont nem a nemzeti tanácsnak kellene meghatároznia, hanem más független fórumoknak, s az is egy nagy társadalmi párbeszéd keretében kellene, hogy történjen.
A VRTV esetében jó a jelenlegi megoldás, vagy mást kellene kitalálni?
– A VRTV hosszú évek óta (immáron 20 éve, ha nem több) agonizál, s azóta sehogy sem tud magára találni. Ebben közrejátszottak persze, a feltételek is, el kell ismerni, nincs épülete és a technikája is kőkorszakbeli. Ez a probléma egyértelműen azt mutatja, hogy az elmúlt tíz évben Szerbiában ilyen tapintatos módon próbálták ezt az intézményt leépíteni. Nem mondták azt, hogy nem kell, hanem a működésének a feltételeit olyannyira ellehetetlenítették, hogy tényleg alig tud lélegezni. A másik gond ami az egész szerbiai rádiózásra és televíziózásra érvényes, amit én nem neveznék közszolgálatiságnak, hanem pártokráciának. Ugyanis a pártok az általuk jól ismert eszközökkel valamiféle kiegyezésen belül befolyásolják a közszolgálatiságot. Ebben a VRTV osztja a SZRTV sorsát és hibáit.
Hogyan lehetne helyretenni a dolgokat?
– Az államnak nem kellene beleszólnia a közszolgálati média működésébe. Csak az a baj, hogy a közszolgálatiság a pártokon keresztül valósul meg, és ez mégis megtörténik. A kisebbségek esetében mindez még bonyolultabb, a megoldás nem egyszerű, elismerem. Valamiféle egyensúlyt kellene teremteni oly módon, hogy buzdítani kellene a privát sajtót, támogatással, hogy legyen egy ellensúlya a közszolgálatinak. A másik fontos dolog pedig az lenne, hogy a közszolgálati médiát ki kellene vonni, teljes mértékben, a pártok ellenőrzése alól. Ez a két dolog fontos ahhoz, hogy az egyensúly megszülethessen.
Van erre bárhol a világon példa?
– Mindenhol van a világon erre példa, de nem is kell messze mennünk, vegyük csak figyelembe a két háború közötti itteni sajtót. Olyan színvonalas volt a magánsajtó abban az időben, hogy az minden elismerést megérdemel, s el tudta tartani magát. Ez még ma is felülmúlhatatlan.
A kisebbségi média esetében a privatizáció nem jelenthet megoldást, mert állami támogatás nélkül nem tud fennmaradni, létezni.
– Ez evidens, az állami támogatás nélkül nem megy, de létezik a pozitív diszkrimináció intézménye. A magánkezdeményezéseket ki kellene egyenlíteni az államival. Teszem azt egy magyar üzletember vagy üzletemberek csoportja ha úgy véli, hogy számára fontos a média, és számíthat előnyös megkülönböztetésre, biztos, hogy ha különböző pályázatok útján támogatást tud kapni, akkor ezzel buzdíthatná a sajtó érdekelt részét. Bebizonyosodott a világban, hogy azért minden hibája ellenére ez sem szeplőtlen. De azért jó ellensúlyt tudna képezni, így meggyőződésem, hogy ilyen irányba is kellene gondolkodni. Egyébként ellene vagyok a vagy-vagy kizárólagosságnak.
Meggyőződésem szerint fontos, hogy az MNT gondoskodjon a jó törvényekről, és a magyar kisebbségi média finanszírozását oldja meg oly módon, hogy az államtól követelje a jogok érvényesítését. Ez a feladata, nem pedig az, hogy az egyik vagy a másik általa alapított média szerkesztéspolitikáját meghatározza.
