Lovas Istvánnak, a Magyar Szó nyugalmazott újságíró-kommentátorának földi maradványait szombaton helyezik örök nyugalomra az újvidéki Városi temetőben. Lapunk fennállásának 65. évfordulójára interjút készítettünk nagyra becsült kollégánkkal, ami akkor a külön jubileumi mellékletből kimaradt. Szerencsére megőriztük az utókornak Lovas István visszaemlékezését, s ezúttal megosztjuk ezt önökkel.
Lovas István 1950. augusztus 15-én kezdett a Magyar Szó szerkesztőségében dolgozni, és egészen 1987-ig, nyugdíjba vonulásáig itt alkotott.
– Véletlenül lettem újságíró. Mezőgazdasági középiskolát végeztem, s már megpályáztam egy úgynevezett adminisztratív állást Belgrádban. Mert tudja, én olyan álmodozó típus voltam mindig, túlzottan optimista, és azt hittem, ha Belgrádba helyeznek és agrotechnikusként dolgozhatok, akkor a zimonyi Mezőgazdasági Tudományos Intézetben is tevékenykedhetek, beiratkozhatok a Mezőgazdasági Karra is, sőt állatorvosi ambícióim is voltak – kezdte Lovas Pista bácsi a visszaemlékezést újbelgrádi lakásában, ahol számos tárgy, könyv, kép, felirat és minden egyéb valami módon a Magyar Szóra emlékeztet bennünket ennyi év után is. 1987 óta nyugdíjas volt, de szeretett lapjához mindvégig hű maradt.
– Utólag jöttem rá, hogy mezőgazdasági technikusként a belgrádi körzet nekem azt jelentette, hogy akár Kraljevóban is dolgoznom kellett volna. Így ez téves elképzelésnek bizonyult, de szerencsére volt egy másik lehetőségem is. Ugyanis még középiskolás koromban jöttek hozzánk Szabadkára tudósítókat toborozni. Az akkori főszerkesztőnek, Rehák Lászlónak volt egy elképzelése, amit tulajdonképpen Lenintől kölcsönzött, hogy minden háztartásbeli miniszter is lehet. Ennek alapján úgy gondolták, minden írástudóból lehet újságíró. A középiskolában tudásfelmérést végeztek, megkérdezték a magyartanárokat, hogy szerintük kiből lehetne tollforgató, s többek között rám esett a választás.
Szabadkai születésű, vagy csak ott járt középiskolába?
– Nagyfényen születtem, Szabadkán jártam középiskolába és ott fedeztek fel. A Magyar Szóban abban az időben senkinek sem volt egyetemi végzettsége. Bennünket azzal az elképzeléssel vettek fel, hogy be kell iratkoznunk a tanárképzőbe, és ott egyik tantárgyként a magyar szakot kellett választanunk, s ha lehet, mielőbb oklevelet szereznünk. Én beváltottam ígéretemet, 1955-ben magyar–szerb szakon diplomáztam. A húsz ifjú titán közül hárman-négyen fejeztük be a tanárképzőt. Én Vukovics Géza barátommal együtt. Újvidékre kerültem és lakást is kaptunk. Senki se képzeljen el egy kényelmes otthont. A Magyar Szó és a Dnevnik abban az időben egy helyen volt a Jovan Đorđević utcában, s ott szállásoltak el valamennyiünket. Mi azt mondtuk, hogy a Csillag Szállóban, mert amikor a hold világított és mi felnéztünk a plafonra, láttuk a csillagos eget. Viszont ha esett az eső, akkor lavórokkal kellett ide-oda szaladgálnunk, hogy begyűjtsük a vizet.
A Magyar Szóban hova irányították, melyik rovaton dolgozott?
– Mezőgazdasági technikusként nyomban a mezőgazdasági rovatra kerültem, amelyet Pap Endre vezetett. Nem jártam végig a megszokott iskolát, rovatról rovatra. Igaz, hogy abban az időben, Rehák idején nem is volt divat. Később Vébel Lajos vezette be. Ő már kezdő újságírói tanfolyamokat is szervezett és odafigyelt az újságírók oktatására. Igaz, nálunk is előfordult olyasmi, hogy húszan megírtuk a magunk riportját adott témakörben, s felülbírálták valamennyit. Végül csak azt az egyet közölték, amelyik a legjobb lett. Egy bizonyos idő után két részre osztották a társaságot. Azt mondták az egyik csapatra, hogy belőlük soha nem lesz újságíró. De mivel akkor humánus rendszer uralkodott, amelynek megvolt a nagy előnye, hogy senki sem kerülhetett az utcára, mindenkiről úgy gondoskodtak, hogy elhelyezték. Így maradtunk a lapnál. Csakhogy néhányat említsek: Piszár, Törköly és én. Megjegyzem, ott voltam a határon. Azt mondták, azért vesznek fel, mert szakember vagyok, nem azért, mert írni tudok. Pedig nekem akkor, mint minden ifjú újságírónak, voltak irodalmi ambícióim is. Írtam néhány novellát a Képes Ifjúságnak, a lapot Gál Laci bácsi szerkesztette. Még ma is őrzöm.
Nem bánta meg, hogy újságíró lett?
– Azt, hogy újságíró lettem, egyáltalán nem bántam meg. Azt talán igen, hogy többször is elvállaltam, hogy főszerkesztő-helyettes legyek. Egyébként a későbbiek során Burányi Nándor mindig biztatott, hogy jó tollú vagyok, írjak. De én úgy éreztem, hogy nem elegendő a tollam ahhoz, hogy író legyek. Az újságírás területén pedig a kommentár írásában találtam meg magam. Törköly Pista a 7 Napban azt írta rólam, hogy én vagyok minden idők legjobb Magyar Szó-s kommentátora. Hát ez azért túlzás, de úgy érzem, hogy az igazi írásstílusom valóban a kommentár, abban vagyok otthon. Az első kisebb törés 1958-ban állt be a karrieremben, ugyanis akkortájt váltották le Varga László főszerkesztőt. Én a helyettese voltam, és ez a leváltás számomra egy nehéz lelki válságot okozott, mert egyértelmű volt, hogy Vargát meneszteni fogják. Egy küldöttség felkeresett engem és a másik két főszerkesztő-helyettest, Burányi Nándort és Mucsi Józsefet, hogy írjuk alá, beleegyezünk Varga leváltásába. Én ezt nem tartottam erkölcsösnek, sőt ízléstelennek, hogy aláírjam, hiszen én voltam a helyettese. Viszont azt kijelentettem, hogy ha az új főszerkesztő Vukovics Géza lesz, messzemenően támogatni fogom, annál is inkább, mert régi jó barátom és ismerősöm volt. Nos, úgy alakult, hogy Vargát menesztették, én pedig átmentem a tévébe, hogy egy kicsit lecsillapodjon a helyzet a Magyar Szóban.
Ott nyugalomra talált?
– Nem kimondottan, mert egy év sem telt bele, a televíziónál is ugyanaz történt, ami a Magyar Szóban, csak ott Fejős Istvánt akarták leváltani, és hasonló helyzetbe kerültem, mint a Magyar Szónál. Szerencsére Vukovics Géza akkorra már főszerkesztő lett, és hívott vissza. Nekem az volt a kikötésem, hogy nem szeretnék újra a Magyar Szó szerkesztőségének közelébe kerülni, próbáljunk valamilyen áthidaló megoldást találni. Caginak nagyszerű ötlete volt: menjek el egy földközi-tengeri egy hónapos körutazásra, amelyre újságírókat visznek, és addig minden lecseng. Sajnos erről lekéstünk, de Vukovics Géza nem hagyta magát. Talált egy négy hónapig tartó dél-amerikai hajóutazást, erre fizetett be. Így kerültem vissza a Magyar Szóba. Felejthetetlen élmény volt számomra. Kilenc országot jártam be. Nem is került ez olyan sokba a lapnak. Emlékszem, 1000 amerikai dollár volt, és ezért kaptam egy hajókabint, teljes ellátást. Eljutottam a Kanári-szigetekre, láttam Barbadost, Trinidadot, Tobagót, Kolumbiát, Venezuelát, Brazíliát, majd visszafelé az afrikai partok mentén Szenegált, Dakart. Brezsán Gyulától kaptam fényképezőgépet, úgyhogy 42 képes tudósítást küldtem. Egy életre szóló élménnyel tértem haza. Ezt követően két évig Belgrádban éltem, tudósítóként dolgoztam. Mondhatom, hogy mindent csináltam, ami adódott, de ezt a munkát is nagyon szerettem.
Újságírói karrierje során ez az utazás volt a legnagyobb teljesítménye?
– Ez csak egy felejthetetlen emlék, de én nagyon komolyan vettem. Megtanultam például spanyolul, de úgy tartom, hogy szakmailag a karrierem csúcsa az volt, amikor Lengyelországból a Szolidaritás kongresszusáról tudósítottam. Ennek az a története, hogy a Magyar Szó és egy lengyel lap szerkesztősége között nagyszerű volt az együttműködés és az újságírócsere. Ennek szellemében Gdanskban tartózkodtam éppen akkor, amikor a Szolidaritás kongresszusát tartották. Én nem erre az eseményre mentem, de ha már ott voltam, persze hogy újságíróilag vonzónak tartottam, hogy elmenjek. Később kiderült, hogy ez az esemény volt a berlini fal leomlásának eszmei elindítója. Ott alkalmam volt találkozni Walensával, s betekintést nyerni mindabba, ami ott forrongott. Egy új világ volt születőben. Hazafelé jövet a vonatban olvasgattam az ott begyűjtött anyagot, mert akkorra már valamelyest lengyelül is megtanultam. Mivel életemben soha nem voltam elővigyázatos, szétteregettem magam körül az anyagokat. Jött a csehszlovák vámos, aki el akarta tőlem mindezt kobozni. Rendőrséggel fenyegetőzött, én pedig ellenálltam. Mondtam, hogy a vonat nem cseh terület, és én azt csinálok a vonatban, amit akarok. Az volt a szerencsém, hogy a vonat folyosóján három-négy lengyel fiatal meghallotta a vitánkat, s azok támadtak a vámosra. Úgyhogy sikerült megmentenem az értékes kordokumentumot, így 1979-ben a lengyel eseményekről a hazai tudósításaim sorozata vált ismertté.
Főszerkesztői ambíciói sosem voltak?
– Háromszor úgy hozta a sors, hogy nem lettem főszerkesztő. Amit nem bánok, de az az érzésem, hogyha nagyon akartam volna, akkor többet tettem volna annak érdekében, hogy ellenálljak a kísértésnek. Ugyanis főszerkesztő-helyettes többször is voltam. Mint már említettem, Varga idejében, majd Kalapis Zoli felkért, hogy legyek a helyettese. Zoli még nem volt főszerkesztő, amikor megkerestek engem, hogy puhítsanak, vállaljam el a főszerkesztőséget. Mondtam nekik, hogy nem tehetem, hiszen már Zolinak megígértem, hogy a helyettese leszek. Így ez a vonat is elment. Aztán amikor Kalapis lett a főszerkesztő, az első naptól kezdve fúrták. Majd az történt, hogy talán két-három év telhetett el, amikor behívtak bennünket a pártbizottságba. Megmondták nyíltan, hogy nincsenek megelégedve a Magyar Szó tevékenységével és hozzáállásával, amit én úgy értelmeztem, hogy megvonták a bizalmat Kalapistól. Amikor hazajöttünk a pártbizottságból, én mindjárt lemondtam, s azt tanácsoltam Kalapisnak, hogy ő is ezt tegye, mert előbb-utóbb úgyis ez lesz a vége. Ő nem vállalta, de valóban minden úgy lett, ahogy megjósoltam. A kitérők után én végre azt csinálhattam, amit szerettem, cikkíró, kommentátor lettem, és szabadon foglalkoztam újságírással.
Melyik volt a legszebb időszaka a Magyar Szóban?
– A Vébel-korszak. Igaz, hogy előtte egyfajta kelet-európai, szinte sztálinista szerkesztési módszert alkalmaztak, ehhez képest Vébel idejében előrelépés történt. Mert annak idején nem volt semmi más, mint annak az időnek a politikai vetülete a Magyar Szóra nézve, amelyben éltünk. Mindent pontosan úgy kellett csinálni, ahogyan a politika megkövetelte. Később rájöttem arra, hogy tulajdonképpen ugyanez történt végig, csak az idők folyamán nem követelték meg tőlünk a szó szoros értelmében, hanem csak lényegileg. Mi szerettük a lapot és hittünk abban, hogy amit teszünk, az a javát szolgálja, és az olvasó is hitt nekünk.
Szerette a Magyar Szót?
– Én? – hosszú csend és hallgatás, majd el-elcsukló hang. Egyszerűen nem tud megszólalni, mert a könnyeivel küszködik Lovas István, és csupán ennyit mond:
-- Hogy dolgozhattam volna ott másként!
