„...az embernek kétféle attitűdje lehet az életben: az Építés vagy az Ültetés. Az építők munkája évekig is eltarthat, de egy napon véget ér. Akkor megállnak, és az általuk emelt falak szabják meg a határaikat. Az élet elveszíti értelmét, amint véget ér az építés. Ezzel szemben vannak az ültetők. Ők folyton küzdenek a viharokkal, az évszakokkal és csak ritkán pihennek. Az épülettel ellentétben a kert fejlődése soha nem ér véget. És miközben állandó figyelmet követel a kertésztől, azt is lehetővé teszi, hogy az élet egy nagy kaland legyen számára. A kertészek fölismerik egymást – mert tudják, hogy minden egyes növény történetében benne van az egész Föld fejlődése” – fogalmazta meg Paulo Coelho.
Én is így gondolom: földművesnek lenni nem csupán munka, hanem életmód. A termelő együtt él a természettel, figyelemmel kíséri az évszakok változásait, ennek köszönhetően tudja, hogy az elültetett növényeknek mire van szükségük, vagy a tehén bőgéséből már hallja, milyen gonddal küzd az állat. Mindig is csodálattal figyeltem a szinte matematikai pontossággal megalkotott barázdákat, az egyenletes gereblyecsíkokat a gyümölcsfák között. És vallom, hogy nincs is szebb látvány a virágzó napraforgóktól. Bár az állam, valamint az ipar egyre nagyobb elvárásokkal van a gazdák felé: a tömeges termelést, a minél nagyobb területen való gazdálkodást követeli meg tőlük, a kistermelők egyes településeken még mindig ragaszkodnak kis gazdaságukhoz. A mezőgazdasági minisztérium adatai szerint kétmillió ember él mezőgazdaságból, vagyis mintegy 700 ezer család. Ennek felénél az egyedüli bevételi forrás éppen a mezőgazdasági termelés.
Az elmúlt évtizedek által hozott nehézségek, a valamikor több száz munkást alkalmazó gyárak csődbemenetele után, az egyre növekvő munkanélküliség nagyon sok embert (elsősorban azokat, akik rendelkeztek egy kis földterülettel) arra kényszerített, hogy kertészkedésből próbálja megkeresni a napi betevőt. Ám az egyik csapás jött a másik után. Annak köszönhetően, hogy az állam nem stratégiában gondolkodott, hanem szinte évről évre változtatta követeléseit, sokan a mezőgazdaságba vetett hitüket is elvesztették. Amíg az egyik pillanatban biztos megélhetési lehetőséget jelentett néhány hold földön, valamint néhány jószággal gazdálkodni, és feleslegesnek tűnt a nyugdíjalapot fizetni, addig ma már az effajta gazdálkodásnak leáldozott. Nagyon sokan vannak, akik a saját gazdaságukból átigazoltak a nagytermelőkhöz, hiszen valamiből meg kell élniük. A legtöbben 10 ezer dinárért kapálnak, vetnek, aratnak, jószágot gondoznak, ebben az esetben is sok esetben nyugdíjbiztosítás nélkül. Azoknak, akik akkor, amikor lehetett, nem fizették a járandóságokat maguk után, most, amikor már az időskor beköszöntött, s nagyobb lett a szükség, hiányzik ez az alap. Az állam kedvezményt adott, megfelezte a mezőgazdasági nyugdíj minimális összegét, addig a napig, amíg ezek a személyek visszamenőleg ki nem fizetik a nyugdíjalapot. Lehet könnyítés, de azok számára, akik már nem tudják a mezőgazdaságból fenntartani magukat, 4500 dinár igencsak kevés arra, hogy bármit is visszamenőleg ki tudjanak fizetni. Ugyanakkor azokat a kistermelőket sem becsüli meg kellőképpen az állam, akik a kertészkedésből szerzett jövedelemből fizették a nyugdíjalapot. A kistermelők iránt ugyanis semmilyen szempontból sem tanúsít kíméletet az országunk. Hiszen átlagosan 9000 dinár nyugdíjat számít havonta több mint 200 ezer egykori mezőgazdásznak, azzal, hogy a törvényben előírt legalacsonyabb nyugdíj más munkát végzők számára 12 ezer dinár, az országos átlagnyugdíj pedig 22 ezer dinár. Az adatok szerint több mint 33 ezer mezőgazdasági nyugdíjas él kevesebb (!) mint 9000 dináros nyugdíjból, és csupán hatvanan büszkélkedhetnek 35–50 ezer dináros nyugdíjjal.
Ugyanakkor arról is rendelkezik az állam adatokkal, hogy a mezőgazdasági nyugdíjasok átlagosan hány évig nyugdíjasok. Állítólag rövidebb ideig élvezik a nyugdíjukat: amíg az ilyen nyugdíjból élő férfiak átlagosan 12 évig nyugdíjasok, addig a más munkát végzők átlagosan 16 évig élvezhetik a járandóságot.
Természetesen vitatható, hogy mi a reális elvárás, hiszen az adatok olvasása után felmerül egyesekben a gondolat, hogy a valamikori földművesek kipótolhatják a nyugdíjukat a földön megtermesztett konyhakerti vagy szántóföldi növényekkel, esetleg az ólban felnevelt jószágokkal. Valóban, sok esetben segítséget jelenthet, hogy az udvaron szaladgál egy-két csirke, de az áramot nem lehet hússal vagy tojással kifizetni, sem pedig a higiéniai eszközöket beszerezni a boltban (természetesen sok esetben erre is van megoldás, hiszen országunk a találékonyságáról ismert, és még mindig alkalmazott jelenség a cserekereskedelem). És abba mindenki saját maga gondoljon bele, hogy 60 év felett milyen fizikai munkát tud elvégezni az ember, képes-e a napon kapálni, annak ellenére, hogy egész életében ezzel foglalkozott, illetve hány sertést kell eladnia, hogy a takarmány megtermeléséhez, majd pedig betakarításához szükséges eszközöket meg tudja vásárolni. Természetesen ugyanezek a kérdések felmerülnek akkor is, amikor ereje teljében van a mezőgazdász. Nehezen boldogulnak a kistermelők, hát akkor mit mondjon a nyugdíjas? Számoljon mindenki magában, mire elég 9000 dinár.
Az pedig a demokratikus viszonyulás határait feszegeti, miért kapnak más elbírálást a mezőgazdasággal foglalkozó emberek. Hát nem ugyanolyan emberek a mezőgazdasági nyugdíjasok, mint azok, akik más területen dolgozták le az egész életüket?!
