A Vajdasági Újságírók Egyesülete a héten Aranytoll-díjjal tüntetett ki hat neves nyugalmazott vajdasági újságírót, köztük egyetlen hölgyet, a Magyar Szó egykori közkedvelt újságírónőjét: Varga Matildot. Mindannyiunk Tildáját, akit az elismerés alkalmából Fruška gora utcai otthonában kerestem fel, hogy visszaemlékezzünk a régi szép időkre.
Magától adódik ilyenkor az első kérdés: hogyan lett újságíró?
– Hosszú út vezetett az újságírásig. Adorjánon születtem. Tanítónő lettem, s a környéken dolgoztam. 14 év alatt tízszer helyeztek át, nagyon fárasztó volt. Oromhegyesen még iskolaigazgató is voltam. Az idő tájt ismertem meg a férjemet, Varga Lászlót, aki tanfelügyelő volt, 1949-ben mentem férjhez, s négy évre rá kerültünk le Újvidékre. Belefáradtam a kálváriába az oktatásban, hogy hol ide, hol oda helyeznek, s azt mondtam a férjemnek, én bizony újságíró leszek. Rehák László volt a Fórum-ház igazgatója abban az időben, őt kerestem fel, s tudta, hogy milyen aktív voltam a társadalmi és a kulturális élet szervezése terén, mert mi, pedagógusok akkoriban ezt kötelességünknek tartottuk, s azt mondta Rehák, igazad van, legyél újságíró. El kellett mennem a komitétba engedélyt kérni, mert nem lehetett otthagyni a tanügyet csak úgy. Szerencsére hozzájárultak, s én a Dolgozókhoz kerültem, amelynek akkor Bogdánfi Sándor volt a főszerkesztője. Belevetettem magam a munkába, a szakszervezeti életet, a községi, tartományi, köztársasági jelentőségű eseményeket kísértem. Már akkor nagyon jó kapcsolatrendszerem volt, engem szinte mindenhol ismertek. Megjegyzem, nemcsak azért, mert rátermett voltam, s feltaláltam magam minden helyzetben, hanem mert az akkori kulcsrendszer is a kezemre játszott, magyar voltam és nő, ami a politikai összetétel szempontjából nagyon kedvezett és mindenhova hívtak. Volt olyan időszak, amikor egyszerre tíznél több feladatom is volt, alig győztem. A Dolgozóknál nagy lelkesedéssel írtam az önigazgatásról, hiszen 1960-ban volt a váltás a politikai rendszerben, 1962-ben következett a fordulat, s az önizgatás bevezetésének köszönhetően sokkal szabadabban lehetett írni, mint korábban. Állítom, hogy akkor szabadabb volt a sajtó, mint ma. Bíráló, kritikai írások sorát jelentethettem meg. S álmaim netovábbja volt, hogy a Magyar Szóhoz kerüljek.
A díjazottak
Ez hogy történt?
– Egyszerűen. Vébel Lajos volt a Magyar Szó főszerkesztője, lehívatott a Dolgozókból, és azt mondta, hogy gyere át hozzánk. Az újságíró-társadalom krémje dolgozott a Magyar Szóban, alig vártam, hogy odakerüljek, félve közöltem ezt az elhatározásomat Bogdánfival, aki azt mondta, tudom-tudom, már egy hete ezen veszekszünk a Vébellel. Nem volt könnyű dolgom a Magyar Szóban. Se a fogadtatás, se a beilleszkedés nem ment egyszerűen. Az írásokhoz menekültem, tele voltam témákkal, olyan nem létezett számomra, hogy valamit ne kutassak fel. Mindenhova bejutottam, s talán ennek köszönhetően hamarosan országos szintű eseményekre kezdtek küldeni. Lelkiismeretesen végeztem a feladatomat. Ahol én megjelentem, akkor ott a Magyar Szó ott volt. Sok utazással járt mindez, láttam, tapasztaltam dolgokat, szenzációs visszaemlékezni erre az időszakra. Az önigazgatási rendszer bevezetéséről Igaló mellett egy értekezletet rendeztek, ahol maga Edvard Kardelj tartott előadást az önigazgatás ideológiájáról. Én ezen részt vettem, és azt hiszem, jó alapot kaptam, tudtam, hogy kell ehhez a témakörhöz nyúlni. Mondta is a megboldogult Csorba Pista a többieknek: figyeljétek, a Tilda mit csinál, mert ő ért hozzá. Előfordult a későbbiek során, hogy három újságírót küldtek a Magyar Szóból a nagyobb horderejű eseményekre, de én nem mehettem, mert akkor mellőzött voltam, s ott a szervezők egyre csak azt kérdezgették, hogy hol van a Magyar Szó, nincs itt a Magyar Szóból senki. Felvilágosították őket, hogy itt hárman is vannak, mire kinyögték, hogy de hát a Tilda nincs itt.
Ezek szerint az önigazgatás szakértőjévé lépett elő?
– Részben igen, állítom, hogy a munkások szemszögéből becsületesebb rendszer volt és biztonságot adott. Csak a megvalósítással akadt némi gond, hiszen ehhez képzett, fegyelmezett és öntudatos munkásosztály kellett volna, amit próbáltunk kifejleszteni több-kevesebb sikerrel. A legtöbb gond a munkaeredmény szerint való javadalmazással akadt. Én erről a témáról rengeteg bíráló cikket írtam, amire csakhamar felfigyeltek Belgrádban is. Egyszer csak jött a meghívó 1972-ben, hogy a Jugoszláviai Önigazgatók Társulásának Klubja díszoklevéllel tüntetett ki. A szerkesztőségben nem voltam közkedvelt, különösen a vezetők körében, így alig akaródzott a főszerkesztőnek és az igazgatónak, hogy eljöjjön velem a díjátvételre. Végül is Farkas Nándor igazgató megemberelte magát, de arra biztatott, hogy az ünnepségen szerényen húzódjunk meg valahol a háttérben. Csak akkor kezdett el lelkesedni, amikor látta, hogy olyan akkor ismert politikusok, mint Veljko Vlahović, Miloš Minić és Kiro Gligorov kaptak kitüntetést, ugyanolyat, mint én, viszont az újságírók közül csak a Belgrádi Rádió munkatársa és a Magyar Szó. Számomra ez felemelő érzés volt, de talán még ennél is többet jelentett 1979-ben a nekem odaítélt Újvidék Város Díszoklevele. Akkor Jovan Dejanović volt a polgármester – s előkeresi az óriási oklevelet, böngésszük, s van mit látni, bizony minden magyarul van feltüntetve rajta, amihez hozzáfűzi: ez volt az önigazgatás.
Milyen témák foglalkoztatták még?
– A belpolitikai rendszer, a gazdasági problémák és nagyon szívesen készítettem interjúkat, vállalati és gyárriportokat. Azt az elvet vallom, hogy az igazi újságírónak nem a szerkesztőségben van a helye, hanem kinn a terepen. Nekem nem esett nehezemre bárhova elmenni, s bárkivel beszélgetni. Nem volt ez egyszerű dolog akkor sem, noha abban az időben talán jobbak voltak a feltételek, mint manapság. Nem könnyű munka a miénk. Az újságírás gyors gondolkodást, felelősségteljes viszonyulást és odaadást igényel. Ezenkívül meggyőződésem, hogy egy újságírónő legjobb fegyvere a mosoly, ami semmibe se kerül, s szép szóval nagyon sokat el lehet érni.
A Vajdasági Független Újságíró Egyesület tortáját az ünnepségen Tilda szelte fel
Voltak-e nehéz pillanatok?
– Gondoskodtak róla a környezetemben, hogy legyenek. A férjem, Varga László egy ideig főszerkesztő volt, majd amikor távozott a Magyar Szóból, én viszont maradtam, mindent megtettek, hogy megkeserítsék az életemet. De én álltam a sarat, nem hagytam magam, hiszen jól tudtam, hogy senki sem lehet próféta saját hazájában. Túléltem ezt is, s 35 éves munka után, ebből 20 évig dolgoztam a Magyar Szónál, 1981-ben a cégből vonultam nyugdíjba. Ezt követően nem írtam tovább, viszont aktívan szerveztem a nyugdíjas társasági életet. Én felkészültem a nyugdíjaztatásra, mert azt vallottam, hogy az aktív évek alatt gyorsvonatként robogtunk vasúti pályán, most eljött a tehervonat időszaka, amelyet néha ugyan ráengednek arra a pályára, ahol a sebesvonatok járnak, de ez ritkán fordul elő, s ezt a pillanatot türelmesen ki kell várni.
