Kissé irigy vagyok erdélyi barátaimra, náluk járva ugyanis szinte minden utcáról, minden házról tudnak valami érdemlegeset, említésre méltót. Érződik az otthonosság, a múlthoz való kötődés idő-azonos büszkesége. A Felvidéken meg gombamód szaporodnak a múltőrző köztéri szobrok, s külön kultusza alakult ki például a hadisírok ápolásának. S hogy Kárpátaljáról se feledkezzünk meg – de ez már városunkhoz kapcsolható –, nos, én minden zentait elvinnék a Tisza forrásához, amúgy tartást és önbizalmat erősítendő, látni, milyen keskeny kis vízcsordogálás terebélyesedik tekintélyes folyóvá errefelé, a gesztenyefák alól rátekintve. Ha pedig középiskolai tanár lennék, minden iskolaévben rászánnék egy órát elvinni a diákokat (különösen a vidékről érkezőket) a település határáig, majd visszafelé sétálva néhány épületnél külön is megállnánk, szót ejtve történetükről, építőjükről.
Nagy Lajos írja egy helyen: húszévenként minden város kicserélődik. Nos, egykoron pontosan tudtam, kik laknak az utcánkban, ma alig néhány személyt lennék képes azonosítani. Maradnak tehát fix pontként – ezzel bárki így van – az épületek. Meg azok, akik itt születtek, éltek, alkottak, vagy más módon szereztek hírnevet önmaguknak – s a városuknak. Ha tehát tanár lennék, egy osztályfőnöki órára meghívnék továbbá egy-egy itteni írót, néprajzost meg építészt, akik bizonyára szóba ejtenék az e tájékra egykor jellemző foglalkozásokat is, így már nem okozna fejtörést például, miért láthatóak halak városunk címerében. S a diákok azt is megtudhatnák, hány híd épült a Tiszán át, a mostani Városháza hanyadik a sorban, mikor alakították ki a rakpartot, a Népkertet, s ki tervezte a szecesszióról szóló minden európai lexikonban megtalálható itteni épületeket. De mindenképpen a kezükbe tenném legalább (akár csak átlapozni) Valkay Zoltán szakmailag is kitűnő, megannyi fotóval és rajzzal ellátott vaskos kötetét Zenta építészetéről, mert általa nem csak egy település fejlődéstörténete kísérhető nyomon, hanem kirajzolódik az a szellemiség is, amelyet eleink megálmodtak.
A minap egy meghívó érkezett hozzám, amelyből arról értesülök, hogy holnap (május 31-én) névadó ünnepséget tartanak a magyarkanizsai József Attila Könyvtárban. Az egyik terem ezentúl Koncz István kétszeres Híd-díjas költő, ügyvéd nevét viseli majd (ott helyezik el személyes tárgyait, a róla készült fotókat, stb.). Az elképzelés mindenképpen dicsérendő, hisz mindannyian tudjuk, írónk költészete útmutató volt egy egész nemzedék számára, s becsülendő, hogy most ily módon is adózni kívánnak emlékének (a szoborpáros egyikeként is ott álldogál már egyébként néhány esztendeje a Városháza előtti parkban).
Ami pedig Zentát illeti, különösebb fejtörés nélkül (természetesen korántsem a teljesség igényével) mi is felsorolhatunk hirtelenjében néhány személyt, akik szintén megérdemelnének valami hasonlót. Bodor Anikó népzenekutató az idén lenne hetvenéves (úgy hírlik, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet egyik szobarészét róla nevezik majd el), dr. Burány Béla orvosprofesszor, néprajzkutató, közíró (számos kötetben örökítette meg tájékunk népi hagyományait) pedig most lenne nyolcvanesztendős. Nem számmisztika, de a mai helyén álló, az egyedüli magyar jellegű múzeum megalapítója, Tripolsky Géza júliusban ünnepelhetné nyolcvanötödik születésnapját, viszont: jövőre lesz halálának kereken tizedik évfordulója. S hogy más területre is elkalandozzunk: Zenta egyetlen olimpiai bajnoka (Róma, 1960), a labdarúgó Novak Roganović 1932-ben született, esetében tehát a soron következő esztendő kínálkozna a megemlékezésre.
Bizonyára nem vagyunk egyedül, akik úgy gondolják, mind a négyen megérdemelnék, hogy szülőházukra emléktábla kerüljön, s talán nevük jelölhetne egy-egy intézményt vagy termet. Mert őket becsülve önmagunkat is becsüljük. S a város is azonmód élhetőbbé, otthonosabbá válik.
