Olvastam nemrégiben: az ember abban különbözik az élővilág egyéb teremtményeitől, hogy ügyesebb a keze. Némelyek így elszánt késztetést éreznek valamit tenni is, Füst Milán például apró réz- és vastárgyakat kovácsolt. Gondolom, pihentetőnek szánta, megszakítva időnként az írás-olvasás amúgy megállíthatatlan folyamát. Másoknál a kéz használata a szakmához kapcsolódik, miként annak a három idős kínainak az esetében is, a pekingi Zsenmin Zsipao napilap hangárnyi szedőtermében. Lányok sétáltak kézirattal a kezükben az állvány-sátorok erdejében, s a „sátorlapok” kicsiny rekeszeiből szedegették össze a nyakukról lelógó fakazettába a szükséges ólombetűket (jeleket) – az ötezer közül. Az újvidéki vasútállomás várótermének négyszeres-ötszörösét kitevő, irdatlan terem oldalsó szárnyában üldögélt a három vénséges mesterember, s ha valamely – nyilván ritkán használatos – betű hiányzott, akkor kifaragták. Ólomból. Köztiszteletben állhattak, mert teáscsészék is voltak a kis asztalkáikon, másutt ezt nem láthattuk.
Nem tudom, őrzik-e még valahol az újvidéki Forum monstrum szedőgépeit, ezeket a nagy zajjal működő, talán úgy féltonnás masinákat, amelyek öntötték magukból az ólomsorokat. Az ügyes tördelők az így összeállt hasábokat helyezték rámába, különféle szorítókkal, és léniákkal elválasztva a cikkeket. Ezek a tördelők nemcsak ügyesek voltak, de igen műveltek is, hiszen először ők böngészték át az írásokat. És tudtak – ezt mindig csodáltam – tükörszerűen olvasni. Ez a tudományuk mára feleslegessé vált, mint annyi minden más. Néhány kattintással a monitoron minden elrendezhető, kézügyesség sem kell hozzá. Egykoron a kőfaragóknál még a betűvésés számított az elit műveletnek, ma, ha jól tudom, már ezt is gép végzi. A műanyag révén meg szakmák egész sora halt ki, a tömeggyártás kiszorította az egyéni megmunkálást. Jut eszembe, írógépjavítót is lasszóval kell fogni, az egyik íróbarátom el is határozta – lévén nem barátja a komputernek –, ezentúl tintába mártott lúdtollal fog jegyzetelni. Amíg meg nem gondolja magát…
Egyszóval – ahogyan látom – a cél az, hogy minél több információ legyen tárolható minél kisebb helyen. Zsugorodnak például a mobiltelefonok, s a kezdetben ormótlan komputerek is. Érzésem szerint az emberek növekvő magassága is csupán átmeneti állapot; a racionalitás az ellenkezőjét sugallná. A kis ember kevesebb táplálékot vesz magához, kisebb bútorokat igényel, a jelenleginél negyedakkora autóba is befér, elegendő lenne tehát keskenyebb utakat készíteni, miniatűr házakat. Amúgy pici repülőgépeken és még kisebb helikoptereken utazhatnánk, felesleges megépíteni a hatalmas reptereket. Minikönyvnyi újságokat lapozgatunk, a nyomda kevesebb papírt használ – kész haszon! (Azok a férfiak pedig, akik lemaradnak a töpörödésben, kedvesüket valóságosan a tenyerükön hordozhatják majd.) A tekézők gyufaszálnyi bábukat célozgatnak, golyócskával, a felnőtt lábbelik pedig mint ma a gyerekcipők. Egyedül a gabonafélék nőnek majd hatalmasra, meg a gyümölcsfák – az evészeti versenyen az győz, aki képes megenni egy perc alatt egy egész narancsot.
Minden kisebb lesz: a kisebbségek is, megfogyatkoznak számban az érdekszervezeteik (bár ez utóbbira azért nem mernék mérget venni), megrövidülnek a politikai szólamok és a választási ígéretek, tovább csökkennek a bérek és a nyugdíjak. Minden zsugorodik, minden kisebb lesz. Mint ezúttal némileg – kivételesen – jelen írásunk terjedelme is.
