Sokat foglalkoztat mostanában a kérdés: vajon mi számít műveltségnek, ki a művelt és mi az értelmiség? Ki az értelmiségi ember? Előkaptam hát az értelmező szótárat, amely szerint az értelmiség a társadalomnak a szellemi munkával foglalkozó, magasabb végzettségű, műveltebb rétege. Azonnal be is csuktam a vaskos könyvet, mert úgy gondolom, ennél sokkal többről, másról is szó van. Mindez az elmúlt időszak történései, tapasztalatai miatt van jelen állandóan valahol a kisagyamban. Nem hagy nyugodni.
Az első, ami az értelmiség kapcsán eszembe jut, az az, hogy az értelmiségi ember talán nyitott, kíváncsi, kész arra, hogy az új tapasztalatokat és tudást magáévá tegye, továbbvigye, önmagát megismerve alkalmazza. Beszélget és nem csak beszél, meghallgat, és másfajta, tőle talán idegen gondolatokat is képes befogadni. De itthon bárhová megyek, akármerre fordulok, mindenütt úgy érzem, mindenhol azt a jelzést kapom, hogy a nyitottság, a kíváncsiság, a különbözőség, az újdonság iránti igény nem mindenki számára természetes, nem mindenki gondolkodik hozzám hasonlóan. Ezzel alapvetően nincs is különösebb bajom, hiszen szerencsére többen vannak azok, akik viszont nyitottak, nem kell több ezer kilométert utazni, hogy hasonló emberekkel találkozzak.
Hiszem, hogy ahogyan szólás- és véleményszabadság is van, úgy ízlésszabadság is létezik, ezért nem is szeretném meggyőzni az „értelmiségi” réteg azon tagjait, akik bezárkóznak és csupán a saját kultúrájukat, esetleg csak a saját, egyébként elég kicsi körük „értelmiségi” rétegét ismerik el, hogy ez a fajta hozzáállás milyen veszélyes is tud lenni.
Felhozhatnék számos példát, de a legaktuálisabbnak a palicsi Európai Filmek Fesztiválját találom. Ezen a rendezvényen számos kultúra megmutatkozik, rengeteg hazai és külföldi filmet szerető értelmiségi jelenik meg. Az európaiság, a nyitottság, a szabadság – mindez érződik a fesztiválon. A vetítések alkalmával több helyszínen, több alkalommal is végigfuttattam a tekintetem a közönségen, és arról bizonyosodtam meg, hogy bizony a vajdasági magyar közéleti szereplők – igen, elsősorban a vajdasági magyarságot képviselő politikusokra, a képviselőinkre, a közösségért dolgozókra célzok, a szellemi munkával foglalkozókra – egyszerűen nem jelentek meg ezen a rendezvényen. Illetve csúsztatnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem voltak ott, hiszen volt, akinek kötelességből ott kellett lennie, és volt, aki megjelent a magyar filmek némelyikén. De kizárólag a magyar produkciókat nézte meg. Továbbá az is lehet, hogy egyikük sem szereti a filmeket.
Nagyon veszélyes dolog elzárkózni és bezárkózni. Csak azt jónak és helyesnek találni, amit saját – sajnos egyre kisebb – közösségünk tesz és alkot, egyenes út a minden szintű elszegényedéshez. Téves azt hinni, hogy azzal tudjuk megvédeni hagyományainkat és kultúránkat, ha elutasítjuk a másét. Ha úgy érezzük, nem érdekel bennünket a szerb, a horvát, a macedón, a lengyel, a finn film, ha nem tartjuk a vajdasági magyar közösség szempontjából fontosnak vagy akár érdekesnek a tűzugrást, mert azt éppen a bunyevác nemzeti közösség szervezte. Ha csak azért megyünk el egy irodalmi estre, mert azzal esetleg politikai szempontból jobb fényben tüntethetjük fel magunkat, nem azért, mert elolvastuk volna, vagy akár elolvasnánk egyszer az író egyetlenegy leírt sorát.
Az álműveltség veszélyes, és próbálni meggyőzni embereket arról, hogy csak az a fontos és értékes, amit mi teszünk a közösségen belül, egyszerűen téves hozzáállás. Megpróbálni eladni azt a valótlanságot, hogy csak a saját „terméknek” van értéke, és minden mást zsigerből elvetni, aljas dolog. Hasonlóképpen veszélyes ez, mint megfeledkezni arról, kik is vagyunk és teljesen elvetni a kultúránkat. Az annyira népszerű és immár sajnos elcsépelt multi- és interkulturalizmussal példálózni, azt dicsérni, de közben nem megélni, ismét csak veszélyes, mert senki sem vak és süket. Ezáltal nem tesznek érte, hanem lebecsülik a vajdasági – magyar – közösséget, miközben a vajdasági magyar közösség egyre nyitottabb, látó értelmiséggé formálódik, alakul, s előbb-utóbb felemeli a hangját a szervezett butítás ellen. Mert értelmiséginek lenni tulajdonképpen nemcsak a szellemi munka végzését, az egyetemi diplomát jelenti. Értelmiséginek, műveltnek lenni azt jelenti, hogy ismerjük önmagunkat, értékeinket, s azokkal összhangban cselekszünk. Annak ellenére, hogy sokan az ellenkezőjét próbálják bizonygatni, úgy gondolom, jó úton haladunk és egyre többen leszünk ilyenné.
