Másnap reggel úgy ébredtem, mint akinek szerelmi bánata van. Tudják milyen az: amikor hosszú órákon keresztül nem tudja az ember lehunyni a szemét, mert marcangolja belülről a fájdalom, a düh, a csalódottság. Aztán a fáradtságtól végül elnyomja az álom, de mégis éber marad. Az éberségből amint újból tudatára ébred, azonnal belehasít: már semmi sincs úgy, mint tegnap, mint azelőtt. Valami véget ért, s ráadásul igazságtalanul. Ez az, amivel olyan nehéz megbirkózni.
Tehát így ébredtem. Pedig előző este abban az emelkedett hangulatban még azt hittem – én naiv, a szerelemben is így van –, hogy változhat valami, hogy ha másnap felébredek, majd mindannyian másként látjuk a dolgokat. Nem így történt.
Nem mintha tökéletes lett volna ez a kapcsolat. Az elején döcögött, csikorgott, sehogy sem akart megindulni. Mindenkinek hatalmas elvárásai voltak a másikkal szemben. Ha nem is nagy csodát, de egy kis csodát elvártunk egymástól. Ez így volt természetes, azt hiszem. Sokszor elfogyott a türelem, nem volt meg a kellő támogatás, mégis kitartottunk. Ennek köszönhetően, lassan ugyan, de elkezdődött valami. Fejlődtünk, építkeztünk, hiszen az emberi kapcsolatok erről szólnak. Tanultunk egymástól, tiszteletet, megértést, hivatásszeretetet, szakmaiságot és egyebet, ami az élethez, a mindennapokhoz kell. Kezdtünk egyek lenni. Mindannyian éreztük, hogy bár sok mindenben különbözünk, valahol ennek a sokszínűségnek lehet olyan formát adni, amelynek lehet jövője. Közös jövője, s ebben a jövőben majd kifordíthatjuk a világot mind a négy sarkából. A szerelemben is így van, nem igaz? Az ember úgy érzi, övé a világ, falakat tudna dönteni és építeni, ha kell. Azt hiszem.
Szóval jó úton haladtunk és jól. Nem tökéletesen, de jól. És haladtunk, előre, ami minden gyümölcsöző kapcsolat alapja kell, hogy legyen.
Aztán egyik pillanatról a másikra vége szakadt. Olyan gyorsan, hogy egyikünk sem tudta igazán, mi is történik, miért, és miért pont velünk. Nehéz napok voltak ezek, az elválás napjai. Amikor elhangzott az ítélet, valahol a szívünk mélyén tudtuk, hogy ennek vége, s ha foggal-körömmel is kapaszkodunk egymásba, az idegen kezek ebben a pillanatban valamiért erősebbek, s nekünk ebben a formában meg kell válnunk egymástól.
Sok minden, szinte minden megváltozott azóta. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék arra, mi lett volna, ha nem így alakul. Ahogyan a szerelmi csalódást, bánatot, ezt sem lehet egyik napról a másikra kiheverni. Igazából egyáltalán nem lehet kiheverni, azt hiszem.
Egy hónap telt el és én továbbra is biztos vagyok abban, hogy jók voltunk együtt. Abban is biztos vagyok, hogy előbb-utóbb, de kiheverjük ezt mindannyian. De addig, amíg egyetlen jele sem mutatkozik meg annak, hogy jobb így, hogy ennek így kellett történnie, addig nehéz. És nem is akarom, hogy a seb begyógyuljon. Emlékeztet arra, hogy valójában milyen erősek is vagyunk.
