Erkölcsileg igen magas szintűnek minősül Szent-Györgyi Albert cselekedete, midőn az 1937-ben megkapott Nobel-díjjal járó összeget olyan részvényekbe fektette, amelyek – ez kifejezett kérése volt – háború esetén esnek, nem pedig felmennek. Indoklása szerint másként önkéntelenül is kívánta volna a háborút, holott egész életében a békéért és a jólétért munkálkodott. „Mindenesetre a háború eljött – írja később –, a pénzemet elvesztettem, de megmentettem a lelkiismeretemet.”
Járjuk tehát körül ezúttal a lelkiismeretet, ha egyáltalán lehetséges. Maga a szóösszetétel azt feltételezné, hogy az ember ismeri a saját lelkét, ami mégis egyfajta tudatosságra engedne következtetni, ám minél inkább belebonyolódunk ennek tisztázásába, elhihetőnek találnánk úgyszintén, hogy a lélek is ismeri tulajdonosát, akit olykor meg is tréfálhat.
Elsődlegesen az erkölcsről lenne szó, amely az együttélés feltételeinek megteremtésére hivatott. Alapvető gondnak látszik, hogy fejlődésben a tudomány és a technika általában az erkölcs fejlődése előtt jár. Vagy ahogyan maga Szent-Györgyi fogalmaz, az embernek nincs ideje erkölcstörvényeit a tudomány által létrehozott új életkörülményekhez igazítania. Ez a fáziskülönbség persze korábban szintén tapasztalható volt, például 1873-ban is. Az Athenaeum nyomdájából akkor került ki Arisztotelész Ethikája, amelynek előszavában – némi derűvel – a „rohanó világról” a következőket olvashatjuk: „A gondolkodás tempója, a belélet tempója, különböző népeknél, sőt ugyanazon nemzetnél megváltozott; elébb lassú volt, most sebesebb lett.” Akkoriban egyébként az erkölcs helyett inkább az erény kifejezés volt használatban, Arisztotelész pedig úgy vélte, erény és vétek egyaránt az egyén szabad akaratától függ. Rajtunk áll tehát jónak vagy rossznak lennünk. Szerinte felmentő ítélet két esetben elfogadható: erőszak által elkövetett cselekmény fennálltakor, vagy ha a vétek tudatlanságból történt. Az ember persze adott esetben úgy képzeli, hogy jót cselekszik, holott ennek éppen az ellenkezője igaz. A görög filozófusnak erre is van definíciója: „Ő a maga képzeleteinek is maga leend némileg oka.”
A valóság és a társadalom illúziója között hasonló az eltolódás, mint a tudomány és az erkölcs viszonylatában. Hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy a tízparancsolat tételeivel már annak idején gondok lehettek, ha be kellett őket vezetni. De ez a helyzet például a lovagkorban is. Az akkori krónikások egytől egyik arról a szándékukról próbálják meggyőzni olvasóikat, hogy céljuk a lovagi életforma magasztosságának és heroikusságának bemutatása, írás közben aztán erről rendre megfeledkeznek, és sokkal többet beszélnek kapzsiságról, kegyetlenségről, hideg számításról és ravaszságról. Ebben a korban és valamivel később a nemesek közül sokan az emelkedett és heroikus élet illúziójába menekülnek, megpróbálva átmenteni az elavult és tünékeny szokásrendet – ezt teszi például mulatságossá (és kissé szánalmassá is) Don Quijotét. Újabb kori történelmünkben persze előfordult, hogy a megdöntött rendszer etikai minőségének átmentése egyfajta ellenállásnak minősült a fellépő hatalom „forradalmi” újításaival szemben, így került át, amolyan búvópatakként – olykor furcsa kettősséget, lelkiismereti dilemmákat okozva – a polgári szokások java része a szocializmus időszakába.
Kezembe került nemrégiben egy párbajkódex a XIX. század végéről. A vékony könyvecske pontosan leírja, melyek azok a feltételek, amelyek teljességgel biztosítják az ellenőrök pártatlanságát, az egymással szemben álló felek jogait és kötelezettségeit, egyszóval a párbaj tisztaságát. Ma ilyen példatár elképzelhetetlen; az erősebb a másik teljes megsemmisítésére törekedve egyszerűen sutba vágja a szabályos eszközöket. A korábbi magatartásformák szerkezete széttöredezett, az újnak csak vadhajtásait tapasztaljuk, a lelkiismeret, a lelkiismeret-furdalás meg a bűntudat pedig lomtárba került. Általánosan elfogadott morálkódex híján az értékítélet szubjektívvé vált, az ember azonban ezt az átmeneti eróziót is simán túléli; már C. G. Jung is bölcsen megállapította, hogy a „helyes” mellett létezik „hamis” lelkiismeret is. Amely túloz, torzít, rosszat jónak tüntet fel vagy megfordítva. Avagy: még szemrehányást sem kell tennünk önmagunknak. S ha valaki ocsmány dolgokat művel – pártalapon vesz fel személyeket munkahelyre és távolít el onnan másokat, a fiú megveri az anyját, a diák a tanárját stb. –, nincs gond, segítségedre siet a hamis lelkiismeret és a füledbe súgja: „Pompásan csináltad!”
