Vasútállomás Lisszabonban, hamarosan indul a járat Moszkvába. Az út nagyjából egy hétig tart. Már megint túlságosan sok dolgot pakoltam össze, koffereimben mintha kövek lapulnának. Még jó, hogy mindenhol vannak gáláns úriemberek, akik szívesen segítenek a csomagjait fújtatva, vörösödő és verejtékező arccal vonszoló, tologató, végül rugdosó fiatal hölgynek. Szerencsém van, találtam egy üres kupét. A vigyorgó úriember még itt is segítségemre van, és szó nélkül elrendezi nagyobb és kisebb bőröndjeimet. Hálám jelélül rávillantom legragyogóbb mosolyom és megígérem, hogy az egyhetes út során legalább egy kávét elszürcsölök vele.
Elhelyezkedem a kényelmes, bársonnyal bevont ülésen, testben és lélekben készen állok a hosszú útra. Nyugalmam nem sokáig tart. A kupé ajtajában ott áll a kalauz, és közli velem, hogy még három személynek kell helyet adnom. De mivel ennyire vonzó ifjú hölgy vagyok, választhatok, hogy ki legyen az a három személy, akit biztosan nem szeretnék a kupéban látni, három utastársamat pedig ő jelöli meg. A választékon a következő emberek szerepelnek: egy boszniai szerb katona, egy kövér svájci bankár, egy gazdag, arannyal teleaggatott olasz lemezlovas, egy ékszereket áruló néger nő, egy HIV-vírussal fertőzött művész, egy magyar roma, aki éppen most szabadult a börtönből, egy baszk nacionalista, egy német rapper, egy vak osztrák zongorista, egy ukrán egyetemista, egy középkorú román nő a kisbabájával, egy holland feminista, egy részeg svéd bőrfejű, egy ír pankrátor, egy lengyel prostituált, egy francia földműves, aki csak franciául beszél és egy kurd menekült.
Elárulom, sohasem jártam Lisszabonban, és nem is indultam a portugál fővárosból Moszkvába. A történet viszont csupán félig fikció: az Európa Tanács kidolgozott egy oktatási jellegű csomagot a fiatalok számára, és a vonatos, utastársas történet ennek a csomagnak a részét képezte. A felmérésben részt vevő fiatalok válaszai igen változatosan alakultak, de egy dolog mindannyiuknál megegyezett: elsőként a boszniai szerb katonát jelölték meg a legkevésbé kívánatos útitársként.
Húsz évvel a volt Jugoszlávia területén zajló fegyveres összecsapások után a szerbek imázsa még mindig a béka hátsófertálya alatt van. Megtörtént a rendszerváltás, a vért áhítozó, Nagy-Szerbiáról álmodozó nacionalista politikusok, illetve álpolitikusok így vagy úgy, de eltűntek a porondról, illetve alaposan megmosakodtak és még a reggeli fogmosás közben is a demokrácia szavat gurgulázva a lehető legnagyobb européerek lettek. Ennek ellenére valamiért továbbra sem a legjobb a hírünk a világban, és még azok a fiatalok sem szeretnének velünk egy kupéban utazni, akik talán meg sem születtek a kilencvenes évek elején.
A múlt héten megkaptam a választ arra, hogy többek között miért is van ez így. Idézet az egyik leghallgatottabb németországi rádióállomás, az Antenne Bayern csütörtöki hírösszeállításából: „A KFOR katonáinak ma este sikerült ismét uralmuk alá helyezniük a Szerbia és Koszovó közötti jarinjei határátkelőhelyet. Az átkelőt egy nappal korábban a koszovói szerbek támadták meg, Molotov-koktélt dobtak az objektumra, majd felgyújtották és lőfegyverrel tüzet nyitottak a KFOR katonáira.” És itt pontot tettek. Szó sem esett arról, hogy a jarinjei határátkelőhely támadóit még nem sikerült azonosítani, hogy feltehetőleg nem az átlagos koszovói szerb polgárok támadták meg, hanem szerb szélsőségesek, mint ahogyan arról sem esett említés, hogy a koszovói rendőrség ROSU különleges alakulata két nappal korábban a nemzetközi közösség részéről hivatalosan nem engedélyezett akcióban elfoglalta a jarinjei átkelőt, a brnjakit pedig megkísérelte uralma alá helyezni. Arról sem hallhattak a német polgárok a hírösszeállításban, hogy a legaktuálisabb koszovói zűrzavar során a koszovói rendőrség két szerb földművest megtámadott, egy szerb fiatalembert pedig albán szélsőséges fiatalok vertek össze.
Ismét elintézték a történetet azzal, hogy a szerbek lőttek. És ezzel az Európai Unió átlagpolgára számára az a végkicsengése a dolgoknak, hogy ezek a szerbek másra sem képesek, mint hogy lövöldözzenek és erőszakot szítsanak. Nem hibáztatom a szóban forgó rádióállomást, világos, hogy javarészt valamelyik hírügynökség jelentéseiből táplálkozott. Éppen ez a legaggasztóbb. Mert a koszovói történéseket feltehetőleg más külföldi médiumokban is hasonló fűszerezéssel tálalták. Ezen nem szabad meglepődni: érdekek forognak itt kockán, a politika pedig mindenhol érdekfüggő és a nemzetközi közösségnek időről időre igazolnia kell katonai küldetéseit.
Mindehhez kapcsolódóan érdemes megemlíteni a tavaly októberben bemutatott, Ketrecben című francia filmet is. A szóban forgó kis költségvetésű alkotásban a nézők figyelemmel kísérhetik, ahogy Koszovóban szerb bűnözők albán polgárokat rabolnak el, zárnak ketrecbe, majd meggyilkolják őket szerveikért, amelyeket azután eladnak. A szerbek természetesen magasak, kigyúrt testükön keresztek, patrióta idézetek, sárkányok és egyéb ijesztő állatok láthatók tetoválás formájában. Vagyis teljes mértékben megfelelnek annak a sztereotípiának, ami a nyugati emberek egy részének a fejében az átlagszerbről él. A történet csattanója az, hogy a filmet nem egész egy hónappal azelőtt mutatták be, mielőtt Dick Marty ismertette jelentését a Koszovóban elkövetett, szervkereskedelemmel kapcsolatos bűncselekményekről, amelyeknek áldozatai javarészt szerb nemzetiségű polgárok voltak. A háborús bűnökkel megbízott szerbiai ügyészség mélyen felháborodott a film kapcsán, amely szerintük sérti a valós áldozatokat, és megmásítja a valóságot.
Elképzelhető, hogy Koszovóban nem csak az albánok üzérkedtek a nem albánok szerveivel, régiónkban az egyedüli lehetetlen dolog a fából vaskarika. Ugyanakkor az ehhez hasonló csúsztatások végzetesek lehetnek. A médiumok vagy a filmipar kezében egy rendkívül veszélyes fegyver van: az írott vagy a kimondott szó, illetve a hatásvadász képek ereje rendkívüli és tartósan képes beékelni bizonyos elképzeléseket az emberek agyába. Semmi sem fekete vagy fehér, és egy fegyveres összecsapás, háború során nincsenek abszolút bűnösök vagy abszolút ártatlanok. A sajtó dolga az objektív tájékoztatás lenne. Amíg ez nem így van, addig bizony még mindig előfordulhat, hogy egy nemzetközi járaton a velünk egy kupéban utazó nyugat-európai polgár gyomra görcsbe rándul, amikor megtudja, hogy melyik országból is érkeztünk.
