Egy kastélyutánzatú építmény hatalmas zöld pázsitján terített asztalok sorakoztak, szétdobott facsoportok alatt székek, nyugágyak, néhány fiatal vidáman hangoskodva tollaslabdázott, a hangszóróból hazafias zene szólt, egy külön felállított sátorban otthoni könyveket és hanglemezeket árusítottak. Lázárt – aki tíz esztendeje élt már Argentínában – a félig nyitott vasrácsos kertkapunál egy csinos, lila kosztümös lány fogadta, felírta a nevét, odatessékelte az egyik szabad miniterepjáróhoz, annak sofőrje előzékenyen besegítette, majd a hangtalanul közlekedő járművel a kastély elé szállította.
Egy idősebb úr ült ott karosszékben, mellette egy jóval fiatalabb hölgy állt, nagy, széles karimájú kalappal a fején. Lázár biccentett, bemutatkozott, mosolyogtak, majd a koros férfi iránymutató kéznyújtására megindult az egyik, ételtől roskadozó asztal felé, ahol éppen nagyobb társaság volt kialakulóban. A szót egy vászonöltönyös férfi vitte, a forradalomról beszélt, minduntalan a hatalmas inggallérját igazgatva, a várost elözönlő tankokról, a napokon át tartó zűrzavarról, az utcákat ellepő holttestekről, a lakosság által mégis érintetlenül hagyott kirakatokról, meg arról is, hogy negyven évre rá hazalátogattak, talán ismét letelepedni szülővárosában, a villamoson azonban csúcsforgalom idején lökdösték őt meg a feleségét is a fiatal suhancok, trágárul beszéltek, ocsmányul sértegették az utasokat azon a nyelven, amelyet ő a messzi távolban mégis igyekezett megőrizni, minden nap olvasva. Meg a családban is ezt használják, fiait a honismereti kör tánccsoportjába íratta – egyszóval csak egy-két napig maradtak, bejárva a régi utcákat a pályaudvar környékén, meglátogatva néhány, még élő ismerőst, majd végleg visszatértek Buenos Airesbe.
Lázár elfogyasztott néhány mutatós szendvicset, a felszolgálónő töltött számára a kért üdítőből, s már éppen azon gondolkodott, észrevétlenül távozik, amikor az addig karosszékében ülő idős úr a fiatalabb hölgy által óvatosan támogatva hozzájuk csoszogott, s az alkalmi mikrofon révén a vendégek mindegyikéhez fordulva így szólt: „Mai összejövetelünket még ünnepélyesebbé teszi a köztársasági elnök üdvözlő távirata”. A társaság lecsöndesült, ő pedig lendületesen felolvasta a sürgöny szövegét: „Méltányolom azt a szerepet, amit az emigránsok töltöttek be a II. világháborút követően országunk gazdasági és társadalmi fellendülésében, hálámat és köszönetemet kifejezve kívánom, teljék el örömben és megelégedettségben a mai rendezvényük”. Mindenki tapsolt, a nők kendőiket lengették. Vendéglátónk izgett-mozgott az utána hozott karosszékében, igyekezett kényelmesen elhelyezkedni, majd folytatta: „Kedves barátaim! Nem múljék el ez a kellemes nap úgy, hogy ne tekintenénk meg a nemrég felépült szeretetotthont! Köszönet az adományozóknak (s itt hosszú felsorolás következett), kérem, tartsanak velem!”.
A menet lassú léptekkel haladt el a virágágyások közötti kőszemcsés gyalogúton a kastély mögötti, a szem elől eddig takart terület felé, ott egy jóval kisebb park hátsó részében, a hatalmas téglafal mentén húzódott a lapos, kétemeletes, halványzöldre festett épület, a szeretetotthon. „Most mindenki láthatja, milyen hangulatos, minden igényt kielégítő körülmények között élnek itt az egyedül maradt, hajlott korú honfitársaink” – mondta büszkén a vendéglátó. A földszinti éttermet és a társalkodót a kis könyvtárral meg az emeleti szobákat már az ifjú hölgy mutatta meg, aki szemmel láthatólag élvezte a kalauzolást, szót váltva közben a készültségi állapot miatt kissé ideges és ünneplőben feszengő vénségek némelyikével, azok az ellátást dicsérték, a nővérek odaadó gondosságát. Felültették az egyik gondozottat, az ezernyi ráncú, fogatlan ápolt beszélni próbált, de csak kivehetetlenül suttogott.
Lázárnak később még gyakran eszébe jutott a párnákkal kitámasztott idős nő alakja, amint a tenyerébe helyezett teáscsészébe mártogatott kekszet majszolja, csámcsogja, nedves morzsák a szája szélén, pongyoláján gyógyszerfoltok, az ágy mellett elnyűtt papucs. Nem maradok tovább – mondta ki halkan a döntést, s már nyugodtabban nézte a lágyan hullámzó tengert, amelytől lassan majd búcsúznia kell.
