A fenti cím talán túlságosan lírainak tűnik, de az a négy pakisztáni férfi, akikkel csütörtök délután Szabadkán a Zentai úti temetőben beszélgettünk, csupán a jobb élet reménye, illetve az ebbe vetett hit miatt indult el fáradtságos, veszélyes és törvénytelen útjára.
Olyan értesüléseket kaptunk, miszerint a szóban forgó temetőben nagyobb számú közel-, illetve közép-keleti menekült tartózkodik, akik a síremlékek között felállított vízcsapoknál mossák és szárítják ruháikat. Mire odaértünk, csupán négy férfit láttunk üldögélni a bokrok árnyékában a földön. Szívélyesen fogadtak és hellyel kínáltak bennünket. Nevüket nem szerették volna elárulni, mint ahogyan abba sem egyeztek bele, hogy hangfelvevővel rögzítsük a beszélgetést. Elmondták, hogy a pakisztáni nyomor elől indultak el az Európai Unió valamelyik országába.
– Pakisztánban hihetetlenül nehéz az élet. A családokban általában csak egy személy dolgozik. Egy fizetésből nem lehet megélni. Az is nagy teher, amikor a lányok férjhez mennek, mert hozomány fejében sok aranyat és egyebet kell előteremtenie a lány családjának. Nem úgy van ám, hogy a lány talált magának férjet és onnantól majd az, illetve annak családja törődik vele. Nekem négy lányom és egy fiam van, az egyik lányom már főiskolára jár. Pakisztánban egyébként nagyon képzettek az emberek, a fiatalok általában főiskolát vagy egyetemet végeznek. De ez sem jelenti azt, hogy utána majd jobban élnek, mert nincsen munka. Ha az EU-ban találnánk olyan munkát, amiért kaphatnánk 1500–1600 euró fizetséget havonta, az nagyon jó lenne, mert abból magunkat is fenn tudnánk tartani és a családunknak is tudnánk küldeni pénzt – mesélte az egyik férfi, aki nagyjából a negyvenes éveiben járhat.
Az ötgyermekes, negyvenes férfi társaihoz hasonlóan nem árulta el nevét, inkább arra kért, hogy a róluk szóló írásban Utazóként tüntessük fel őket. A férfiak arra sem adtak egyértelmű választ, hogy ők négyen együtt keltek-e útnak Pakisztánból, mint ahogyan arra sem, hogy milyen módon szeretnének átjutni a szerb–magyar határon. Annyit mondtak csak, hogy ilyen módon most próbálnak először szerencsét.
Másik kérdésünkre, hogy vajon hogyan, milyen módon szeretnének letelepedni és munkát találni az EU valamelyik országában, szintén nem adtak meggyőző választ. Spanyolországot említették példaként, ahol a bevándorló három év ott-tartózkodás és munkavállalás után kérvényezheti az állampolgárságot. Az elől a kérdés elől azonban szintén kitértek, hogy mi lesz az alatt a három év alatt, hogyan kaphatnak munkát illegális bevándorlóként.
A négy férfi közül egyikőjük három évig, másikuk pedig másfél évig élt Görögországban, de mivel ott is egyre rosszabb a helyzet, és a görögök egyre inkább lázadnak a bevándorlók ellen, úgy gondolták, hogy inkább továbbállnak. Megkérdeztük, hogy félnek-e a szerbiai rendőröktől. Erre elnevették magukat – amiből arra következtettünk, hogy a válasz: nem –, majd közölték, hogy éppen nagyjából egy órával korábban jártak a temetőben a rendőrök, valakit sikerült elfogniuk, de a legtöbb menekültnek sikerült megszöknie a rendőrök elől. Azt nem tudták megmondani, hogy a rendőrök érkezéséig pontosan hányan tartózkodtak a temetőben.
– Ha szerencséd van, akkor elmenekülsz, ha nem, akkor elfognak a rendőrök. Ha elfognak, akkor néhány napot börtönben kell töltened, azután pedig kitoloncolnak Macedóniába, de az is megtörténhet, hogy nem – mondta mosolyogva a negyvenes Utazó, aki úgy tűnt, hogy valahonnét ismeri a procedúrát.
Megkérdeztük, hogy van-e pénzük, tudnak-e miből élelmet, vizet vásárolni. Válaszukból azt a következtetést lehetett levonni, hogy nem dúskálnak az anyagiakban, de nem siránkoztak, inkább a távolabbi bokrok felé mutogattak és közölték, hogy az arabok, akik ott húzódtak meg, még szegényebbek.
Megjegyeztük, hogy most már az EU-ban sem fenékig tejfel az élet, bevándorlóként ott sem könnyű munkát találni, jó pénzt keresni. Erre azt mondták, hogy ezzel tisztában vannak, de mégis reménykednek, hogy ott majd jobb lesz.
A beszélgetés során több alkalommal is elmondták, hogy ők nem lopni jöttek ide, semmi rosszat nem szeretnének, csupán utazók, útjuk során Szerbia az egyik köztes megálló, ahol néhány napra megpihennek. Szép ország Szerbia, nekem tetszik, és itt is szép, ahol most vagyunk – mutatott körbe a sírok felett mosolyogva az egyik fiatalabb férfi, aki Pakisztánban egyetemi tanulmányokat folytatott.
A beszélgetés során kiderült, hogy Pakisztánban nagyjából ugyanúgy alakulnak a fizetések, mint Szerbiában, és az árak is hasonlóak: mondjuk egy kilogramm húst – fajtától függően – 3 és 5 euró közötti összegért lehet megvásárolni.
A beszélgetést – ami költői túlzás nélkül is valóban kellemes volt – a kommunális rendőrség szakította félbe, akik néhány méterrel távolabb nézelődtek a temetőcsősszel. Az utazók erre felugrottak és elszaladtak.
Vártunk néhány percet, majd összeszedtük a sietségben otthagyott pokrócokat, vizespalackokat, és bedugtuk a bokor alá. Kinézetük alapján valóban úgy tűnt, hogy a négy utazó számára még az a néhány elrongyolódott pokróc is nagy veszteség lenne.
