László Sándor szerteágazó tevékenységet folytat. Amellett, hogy színinövendékeket tanít és színházat vezet, a színpad körül vagy épp rajta is gyakran láthatjuk. Több előadása is rendszeresen szerepel az Újvidéki Színház repertoárján, népszerű a Portugál, amit Egressy Zoltán szövege alapján rendezett, legutóbb egy klasszikushoz nyúlt, Mihail Bulgakov Mester és Margaritájához, közben pedig Shakespeare Szentivánéji álmában szerepel. Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor, a Kisebbségekért Díj Külföldi Magyarságért Tagozat kitüntetést adományozta neki.
Amikor László Sándor megkapta a díjat, azt mondta, zavarban van attól, hogy egyáltalán gondoltak rá, hiszen a munkáját nem a díjakért végzi, de ugyanakkor nagyon jólesik neki, hogy felfigyeltek rá, mert ezek szerint nem teszi rosszul a dolgát.
– Szakmai szempontból azok a legszebb pillanataim, amikor a munkatársaim és a diákjaim érnek el sikereket, számtalan díjat tudnék felsorolni. Most pedig, úgy látszik, eljött az idő, hogy az én munkám is ilyen rangos elismerésben részesüljön, és ennek örüljek egy kicsit.
Rendkívül aktív: színházat vezet, tanít, rendez és olykor szerepel is. Nem érzi úgy néha, hogy százfelé szakad?
– Sokszor érzek így, de ezek a területek tulajdonképpen nem függetlenek egymástól, sőt egészen összefüggnek. Valójában ugyanazon történet különböző fázisairól van szó, amelyekben végig jelen vagyok. A kezdetitől – ami ugyebár az Akadémia – egészen a végcélig, tehát az előadásig. Nem tudnom pontosan, mi hajt, de eléggé munkabíró típus vagyok, és még mindig van bennem rengeteg energia, tenni akarás. Egészen biztosan eljön majd az a pillanat is, amikor csökkentenem kell a tempóm, egyszerűsítenem a tennivalóimat. Remélem, hogy ezt majd magamtól észreveszem. Nem várom ki, amíg rám szólnak, hogy a jóból is megárt a sok.
Az Újvidéki Színház igazgatójaként milyen kihívások elé néz? Nehéz-e olyan városban magyar színházat fenntartani, ahol csökken a magyarság létszáma?
– Alapvetően a megmaradásért küzdünk Újvidéken, de azt gondolom, hogy manapság sehol sem könnyű kultúrával, színházművészettel foglalkozni. Meglehetősen mostohán bánik velünk a világ. Ami engem még mindig előre visz, az a színésztársadalom kreativitása és mindazoknak az ereje, akik bármilyen módon kultúrával, színházzal foglalkoznak. Tudnivaló ugyanis, hogy a színházban nemcsak színészek serénykednek, hanem a személyzet, a technikusok, az adminisztrációs munkások, a díszlettervezők, a jelmeztervezők stb. A pozitív művészi energiák azok, amelyek mindig előrevisznek. Ha az Újvidéki Színháznak, az újvidéki magyaroknak és egyáltalán a délvidéki magyarságnak ennyire alkotó és tenni vágyó művészei vannak, akkor érdemes minden energiát beleadni és harcolni azért, hogy ne csak megmaradjunk, hanem élhető jövőnk legyen. Személy szerint én látok jövőképet, boldog vagyok attól, hogy sok fiatal érdeklődik a művészetek iránt, itt maradnak és itt járnak iskolákba. Kimondhatom, hogy ilyen nehéz helyzetben is derűlátó vagyok.
Tanárként mit próbál átadni a diákjainak, mire tanítja őket?
– Azt vallom, hogy a színművészetet nem lehet megtanítani. A közelébe tudjuk segíteni a növendékeket, de majd az élet, a színház és a színpad tanítanak. Mi az iskolában inkább felkészítjük őket arra, hogy jó képességű, nyílt gondolkodású művészemberekként kerüljenek a színpadra, a színházainkba, és megállják a helyüket. Ne csak a problémát, a rosszat, a nehézséget lássák és éljék meg, hanem mindig a megoldásokat keressék. Ne azon gondolkodjanak, hogyan menjenek el innen, hanem itt próbáljanak működni, és ne csak a saját életüket próbálják jobbá tenni, hanem a közösségét is.
Milyen irányvonalat követ rendezőként?
– Nincsenek sémáim és receptjeim. Mindegyik előadásomat, amit eddig rendeztem, magamból próbálom felépíteni, legyen az Újvidéken, Szabadkán vagy Temesváron. Bárhol is rendezek, mindig megpróbálok összehangolódni azzal a közeggel, ahol éppen vagyok, és onnan igyekszek meríteni. Valójában azt tartom fontosnak, hogy egy darab által beszéljünk magunkról, persze anélkül, hogy túlságosan aktualizálnánk például Csehovot. Ha tudunk egy darab által magunkról, a saját problémáinkról beszélni, akkor jó úton haladunk.
Ennyi elfoglaltság mellett jut-e ideje hobbira? Mi az, ami mellett elengedheti magát?
– A hobbim a kertem, az udvarom, a családi házam. Megindulok az utcáról, füvet- és sövényt nyírok. Utána az udvarban ugyanúgy jöhet a fűnyírás, az ágmetszés, az ásás stb. Azután, mivel van egy nagy kertem is, benne gyümölcsfákkal, ott is dolgozgatok és komposztot is készítek. Valójában minden olyan teendő, ami egy kertes családi ház körül van, engem nagyon pihentet, megnyugtat és feltölt. Sokszor szinte halálosan kifáradok, mert futólépésben haladnak a dolgok, és ilyenkor jólesik számomra a kerttel foglalkozni, mert abból merítek energiát.
