Kissé meghökkenve olvasom az egyik magyarországi napilapban, hogy Sólyom László konzervatív arisztokrata volt. A korábbi államfőt egy másik cikkíró így minősíti: kimért és tartózkodó. Időnként meg kamaszosan forradalmi, tenném hozzá, néhány cselekedetét, megoldási kísérletét visszaidézve. Kormánypárti és ellenzéki szerzőknek abban mindenképpen egyezik a véleménye, hogy Sólyom mindenkor az alkotmányt és az alkotmányosság védelmét helyezte előtérbe. Miután azonban túlontúl szuverén személyiség volt, hovatovább semleges, így egyik oldalnak sem felelt meg. Ki is rekesztődött szépen „a nemzeti együttműködés rendszeréből”. A Bibó Istvánról szóló írásokból szintén valami hasonló olvasható ki. A száz évvel ezelőtt született gondolkodóról egyöntetű a képlet, miszerint a rendszerváltás időszakában leginkább az ő szelleme és jelleme lehetett volna a támpont, hiszen a népszuverenitásra épülő parlamentarizmus és a hatalommegosztáson alapuló jogállam meggyőződéses híve volt. Az általa megtestesített értékekből bőven táplálkozhatott volna egyaránt jobboldali és baloldali, hívő és ateista, népies és urbánus. A demokrácia első számú magyar teoretikusa szerint „a demokrácia a nép uralma; egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége olyan helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni”.
A történelem persze sokféle mintát kínál: a görög aranykorból az athéni demokráciát, aztán az amerikai függetlenségi nyilatkozatot (1776), majd a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget zászlajára tűző francia forradalmat (1789), továbbá Európában az 1848-as forradalmakat, végül megemlítendő Wilson amerikai elnök tizennégy pontja is (1918). Bibó mindenesetre egy morális felemelkedés lehetőségében bízott, az emberi méltóság kiteljesedésével, azaz szerinte a jogban a civilizált emberiség erkölcsi normáinak kell megjelenniük – mindez mellesleg rezonál Platón állameszményével, melynek kritériumai az erény és az igazságosság. Mindazonáltal Bibónál a politikai fejlődés értelme a hatalom humanizálása, ehhez szükségeltetik aztán a hatékonyság nevében fellépő hatalomkoncentrációs törekvésekkel szemben megtalálni a hatalommegosztás újabb formáit. Ezért soha nem azt kereste, ami a politikai ellenfeleket elválasztja egymástól, hanem ami összeköti őket. Bibó ma ezért nem aktuális; az egymás megsemmisítését célzó törekvések időszakában a politikai lövészárkokban gondolatai nem alkalmazhatóak. Szellemisége a magyar közéletben egyelőre érintetlen (durvábban szólva: nyűg), párhuzamban állítható így mondjuk a Nagy Imre-jelenséggel: valójában egyik oldal sem tart rá igényt. Bibó ugyanakkor természetesnek vélte a többszólamúságot, a politikai nézetek sokféleségét, azok – önmérsékletet feltételező – integrálását, feloldását tartotta igazán méltó vállalkozásnak. Ilyen vonatkozásban vetülhet fel a demokrácia kérdése például a kisebbségi közegben. Jelenleg ugyanis inkább az egyszólamúság tűnik dominánsnak, midőn a saját értelmezésű nemzeti jelleg hangsúlyosítása (kisajátítása) nem mentes a kizárólagosság ismétlődő gyakorlatától. Nem véletlen: a semleges (párton kívüli) személy is gyanússá válhat! Ilyen körülmények közepette az ellenzék, a civil szféra és a sajtó csak részben töltheti be kontroll-szerepkörét, értelmiségünk jelentős hányada pedig – közösségi felhajtó erő híján – kényszerűségből inkább a belső emigrációt választja. E vonatkozásban Platón ezúttal is időszerű: már ő megpróbálta feloldani a „szemlélődő élet” és a „cselekvő élet” alternatíváját.
Modern társadalom az, ahol racionális diskurzus folyik a lehetséges fejlődési irányokról. Némi szorongással olvasom éppen ezért – a Bibóról szóló írások halmaza után – Szili Katalin cikkét. A különutassá váló politikus megállapítása szerint Magyarországon a rendszerváltás eddigi menete a középosztály elvékonyodását és a nyomor megvastagodását „eredményezte”, jelenleg pedig a kölcsönös gyűlölködés tapasztalható minden területen. Szili úgy véli, a széthúzó politika gyenge nemzetet, gyenge társadalmat jelent, s most a politika hitelét csak a társadalmi párbeszéd és a szakmai minőség adhatja vissza. A kérdésekre adandó helyes válaszok pedig nem osztályozhatóak egyszerűen bal- vagy jobboldali szemléletmód és megközelítések szerint. És még azt is mondja, hogy a békés úton végbemenő nagy társadalmi változásokhoz mindenekelőtt a felül lévők (az elit) áldozatvállalása, de legalábbis mértéktartása szükséges. Valóban kíváncsi vagyok, tézisei kiváltanak-e egyáltalán valamilyen visszhangot.
