Nem tudni, létezik-e összefüggés a honi táj, egy-egy település megszokott épületei, valamint a honvágy között. Avagy genetikailag hogyan fésüli át, hogyan impregnálja az ember lelkét egy folyó, egy tó, vagy a megszokott utcasor, ahol gyerekként felnőtt, s amelynek házai stílusban, kinézetben hasonlítanak a még korábbi építményekre, s azok szintén hagyatkoznak az elődök arány- és szépérzékére? S mennyire ivódik belénk annak a néhány domináns épületnek a látványa, amely eredendően meghatározza egy város összképét, hangulatát? A más területeken alkotók bizonyára kissé irigyek is az építészekre, hiszen az általuk létrehozott épületek állandóan közszemlén vannak, naponta haladunk el mellettük, előttük, míg mondjuk könyvet nem mindenki vesz naponta a kezébe. Ugyanakkor a nemzet is emlékezetébe vési, s képileg képes megidézni a számára fontos, jelképpé váló objektumokat, így mondjuk Steindl Imre (a Magyar Országház megépítője), Ybl Miklós (budapesti Operaház) vagy Schulek Frigyes (Mátyás-templom) bizonyára valahol Bartók és Ady mellett említendő.
Az építőmesterek hosszú időn át a görög és római hagyományokat éltették tovább, közben egymást váltotta a román, a gótikus, a reneszánsz, a barokk és a klasszicista stílusvilág, hogy aztán mindez egy épületen belül is keveredjék. Az építészeti anyagok korszerűsödésével azonban új lehetőségek tárultak fel, a modern művészet pedig – általában, s csakúgy, mint a régi – új válaszokat keresett a problémákra. Az építészetben azonban bizonyos tétovázás volt megfigyelhető, időbe tellett felhagyni a történeti stílusok utánzásával, szakítani például a fiktív oszloprendekkel, a vakolatból készült párkányokkal meg a barokkos csigavonalakkal. Úgyszintén nem volt egykönnyű megszabadulni attól a tradíciótól, miszerint egy-egy épület esetében a homlokzat a mérvadó, ennek alárendeltje a belső tér lakhatósága, kényelme. A fordulat a szokásos módon túlzásokhoz vezetett, a funkcionalizmus túlhangsúlyozásához: az építészek úgy érveltek, hogy a tervezésnél elegendő a legteljesebb célszerűségre törekedni, megszabadulni a sok fölösleges, olykor ízléstelen sallangtól – s a szépség már magától adódik. Nos, ez a szemléletmód gyakran zsákutcába torkollott, mert számos új objektum hiába felelt meg teljes egészében a feladatnak, amúgy igencsak csúfra, vagy legalábbis közömbös kinézetűre sikeredett. Funkció és ízlés párosulásának igénye, felismerése csak jóval későbbre tehető. Az építészet tehát ismét „szépművészetté” vált. Ám ahhoz, hogy egy-egy épületet befogadjunk, genetikailag kódoljunk, a lényünkbe telepítsük, ahhoz az építész mesterségbeli tudása, s azonfelül a nélkülözhetetlen tehetsége még nem látszik elégségesnek. A városkép-díszítő, kiváló téralakító megoldások esetében úgy érezzük, az egyéniség az igazán mindent eldöntő. Ha valakinek a kézjegye azonnal felismerhető. Ilyen tekintetben – s a magyar szellemiséget, sajátosságokat korszerű módon megidézően – Kós Károly mellett Makovecz Imre említendő, aki a napokban vehette át az összmagyarság kulturális életének segítésére, a kulturális örökség védelmére alapított Szent István-díjat. Így került most Makovecz a korábbi díjazottak, Orbán Viktor, Duray Miklós, Nemeskürty István, a Püski házaspár, Tőkés László és Wittner Mária társaságába. Makovecz persze nem igazán elégedett a jelenkor feltételeivel. „Az én szakmámban is érvényesül a pénzdiktatúra parancsa: vedd meg az újat, dobd el a régit!” – mondta egy nemrégiben vele készült interjúban. Majd dohogva így folytatta: „A pénzuralom velejárója a számítógépes tervezés is, amely nagyon megváltoztatta az építészetet. Mert hogyan is néz ki eredetileg ez a dolog? Adottak a funkciók, a helyszín s az emberek, akiknek az épület készül. A létesítményről az építésznek átfogó víziót kell teremtenie, majd ezt lebontani részletekre. A számítógéppel való tervezés azonban ennek éppen fordítottja: a részletekből rakják össze az egészet, amely végül olyan lesz, ahogy a számítógépes program előírja. Az épületek a pénzpiac forgatókönyvei szerint készülnek, s a végeredmény majdhogynem közömbössé válik. Az a lényeg, hogy ki mennyi pénzt tud hazavinni.”
A hagyományok eszköztárát felhasználó formanyelv amúgy tájékunkon is egyre népszerűbb és alkalmazottabb, ugyanakkor említsük meg, hogy Kós és Makovecz fellépése sem előzmények nélküli, hiszen például Lechner Ödön (1845–1914) és Lajta Béla (1875–1920) már korábban a magyaros vonalritmus meghonosítását tűzte ki célul. Ennek megítélése akkor is, ma is, ellentétes vélemények kiváltója. Lyka Károly írja erről egy 1944-ben megjelent könyvében: „A magyar stílus csakhamar harci jelszóvá lett, sokan sorakoztak fel ellene, sokan melléje”. A történeti-művészeti gyors stílusváltások korszakában azonban a nép teremtőkészségén alapuló építészet és díszítőművészet szilárdan tartja magát. A Makovecz által tervezett épületek pedig szintén elraktározódnak, valahol a sejtjeinkben.
