Talán harminc kilométernyire lehetünk Pozsonytól, elhagyunk egy kicsinyke falut, letérünk a nyári útra, s kisvártatva megállunk egy kukoricatábla szélén. A közelben két öreg fa, K. J. ehhez igazítja lépteit, már a kukoricásban, majd hirtelen megáll. Itt állt a konyhánk, mondja elrévedő tekintettel, aztán tesz még néhány lépést s karkörzéssel jelzi: ez volt az udvarunk, gyermekkoromban itt játszottam. Mint megtudom, a házsort később felszámolták, be kellett költözniük a közeli faluba. Az épületeket lebontották, a földet felszántották. A Csóka melletti Terján jut eszembe, ahol – a minap olvastam – a napsugaras szilfakeresztnek a darabjai is már alig találhatóak meg.
Nemcsak települések tűnnek el, hanem személyek is. Így történt ez hosszú időn át Peéry Rezsővel, méltatlanul, de nem véletlenül. Hiszen az egyik legjobb tollú felvidéki publicistáról, esszéíróról van szó, akinek művei az emigrációban jelentek meg, gyűjteményes kötetei utóbb – igazságot szolgáltatva – immár Szlovákiában is. Pozsonyi polgári család sarjaként Peéry 1918-ban még nyolcéves kisfiú, az elemiben Magyarország földrajzát tanulva az órákon rajzlapokból összefűzött szürke vázlatfüzetébe másolja a tábláról a vármegyék kontúrját. Mire elkészült, „meghalt a nagy ország”. A vármegyék eltűntek az atlaszaikból, könyveikből, a tegnapi kis vázlatfüzet veszélyes emlékké változott. Aztán elvégzi egyetemi tanulmányait (Pozsonyban, Prágában és Párizsban), 1932-ben magyar–francia–filozófia szakos tanári oklevelet szerez, egy ideig a pozsonyi magyar gimnáziumban tanít, miközben a szlovákiai magyar publicisztika meghatározó alakjává válik. Tanári állásából elbocsátják, hivatásos újságíró lesz, valamint a szlovák államban élő magyarság egyik – a fasizmust elutasító – szellemi vezére.
1939-et írunk, amikor a Gestapo megbízottjaként Pozsonyba érkezik egy bizonyos Franz Hübner, hogy – többek között – ellenőrizze a pozsonyi magyar lapot is. Hübner vacsorára invitálja a szerkesztőség tagjait, közülük ketten már korábban kinyilvánították szimpátiájukat a berendezkedő új hatalom iránt, s nyilvánvalóan ők szolgáltattak információkat a redakcióról. Egyikük vacsora közben szót kér, s az italtól felbátorodva Hübner számára belekezd a lapot jegyző Peéry jellemzésébe: apja szabadkőműves nagymester, ő maga a baloldali ifjúsági mozgalomba kapcsolódott be, első felesége zsidó származású, Rezső közismert zsidóbarát, ugyanakkor mélyen megveti a nemzeti szocializmust, Hitlert gyűlöli. A szerkesztőség többi tagjai megrökönyödve hallgatták „kollégájuk” jellemrajzát, s már éppen védekezni próbáltak volna, de Hübner leintette őket s halkan megjegyezte: mindezt ő már rég tudja. Majd Peéryhez fordult: „Önnek nem itt, hanem egy táborban lenne a helye. Ezért én vagyok a felelős. De hogy lássa, milyen nagylelkű vagyok, igyunk konyakot az életére. Ha alulmarad, elvitetem. Ha alulmaradok, megmenekült a letartóztatástól.”
A történetet Peéry a Requiem egy országrészért című kötetében írja le (először Münchenben jelent meg, 1975-ben), az Egy estém Hübner úrnál fejezetben. A konyakpárbajt amúgy Peéry nyerte, a hátránnyal (már erősen kapatosan) induló Hübner néhány óra múlva lefordult a székről. Peéry föléje hajolt, megrázta a vállát és a fülébe ordította: „A földön fekszel Hübner! A fogadást elvesztetted!”. Érdekes módon a német tartotta a szavát. A szerkesztőség teljes berendezését egy fegyveres SS alakulat másnap elkobozta, Peéry pedig átköltözött Budapestre, majd 1956 után Ausztriába, később meg Németországba, ahol egy főiskolán volt könyvtáros, onnan vonult nyugdíjba. Stuttgartban halt meg, 1977-ben. Filep Tamás Gusztávnak és Tóth Lászlónak köszönhetően a pozsonyi Kalligram Kiadó a múlt század kilencvenes éveinek elején két kötetben jelentette meg válogatott írásait (Gondolatok a tehervagonban; A végzet bábjátéka), majd más könyvei is napvilágot láttak, az idén például az Eszmék és rögeszmék című esszékötete. S ahogyan méltatói megállapítják: ahogy múlik az idő, a szerző időszerűsége nem múlik, annál időszerűbbé válik. A vármegyéket jegyzetelő szürke füzet persze már rég elveszett, de Peéry életműve feléledt. Miként ahogyan az az eltűnt felvidéki település meg Terján sem törlődik emlékezetünkből.
