Cs. Szabó László, az esszéíró nemzedék jeles tagja jegyzeteli a Római muzsika című könyvében, valamikor a múlt század hatvanas éveinek elején: „Jövőre lesz negyven éve, hogy először jártam Rómában s azóta mindig hazatalálok. Igazuk van, persze, hogy maradok. Hol a boros? – rézsút szemközt, Cézár a neve; hol a fűszeres? – a lépcső alján, Romulusnak hívják. Mellette a pék s a mosoda. Jó otthon.”
De hol legyen az ember vállalt otthona, s mikor vállal kockázatot azért, hogy saját életterét máshová telepítse? Ezekre a kérdésekre adhat választ a magyar emigráns írók könyvtárnyi irodalma; megannyi beszámoló a küszködések és küzdelmek, a bizonytalanságok és meggyőződések vonulás-sorozatairól. Meg a lét és a szólás elérhető szabadságának igényéről, amely bizonyos helyzetekben felülír minden más tényezőt. 1956 után különösen jelentőssé váltak a külföldön megjelenő (igaz, nehezen hozzáférhető) könyvek, lapok és folyóiratok, hiszen ily módon érkeztek el a másként, szabadon gondolkodók (őrtüzek, világítótornyok) más megközelítésű és előjelű észrevételei, tapasztalásai és bírálatai. Idővel a szorítás engedett, majd a rendszerváltás után ezek a művek már rendre Magyarországon (és másutt is) megjelenhettek, s olyan – írókról, tudósokról, politikusokról, újságírókról szóló – eligazító munkák is napvilágot láthattak, mint például Borbándi Gyula Emigránsok című kötete.
De kanyarodjunk vissza Cs. Szabó Lászlóhoz, pontosabban egy előadásához, amely a Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencián hangzott el, Norvégiában, 1960-ban, s amely autentikusan láttatja, érzékelteti egy lassan távolodó korszak dilemmáit, bár azok közül több – némileg megváltozott formában – ma is jelenlevő. Tekintettel a fiatalabb olvasóinkra Cs. Szabóról elöljáróban talán annyit, hogy Budapesten született 1905-ben, de Kolozsvárt nőtt fel. Családja erdélyi volt, félig székely, félig szász. A magyar főváros közgazdasági egyetemén, majd a párizsi Sorbonne-on tanult, gazdaságtörténészi diplomáját 1931-ben kapta. Első írásai 1927-ben jelentek meg, a Nyugat munkatársa lett, 1935-től 1944-ig a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője volt, majd a háború után művelődéstörténetet tanított a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. 1948-ban féléves itáliai ösztöndíjat kapott, de – a hazarendelést megtagadva – kint maradt. 1951-ig Rómában és Firenzében, majd haláláig Angliában élt, 1972-ig a BBC magyar osztályának belső munkatársa volt, s mindeközben szervezte az emigráns magyar irodalmat. A magyar nyelvet, melynek páratlan mestere volt, élete legnagyobb, halálos szerelmének nevezte. 1936-ban Baumgartner-díjat, 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott. 1984-ben hunyt el. Nos, a már említett előadásában (utóbb a Hűlő árnyékban nevet viselő kötetében jelent meg, Magyar író az emigrációban címmel) Cs. Szabó a külföldön élő magyar alkotók (egyáltalán: polgárok) vonatkozásában több reális veszélyt is szóvá tesz. Első helyen említi, hogy az októberi csodának belső tápereje külföldön elfogy, lendítő láza elhalványul, majd sorban ezt követi annak ténye, hogy az amúgy is szétszóródó diaszpóra atomizálódik, „csökken az 1956-os menekültek összetapadása”. A harmadik válságtünet az asszimilálódás mértékének kérdésköre: hol kezdődik, hol végződik a kettős kötöttség, kettős hűség és a kétnyelvűség. A hely és helyezkedés dilemmájáról ezt veti papírra: „Mennyire őrizzem és védjem magamban s gyermekeimben a magyarságot, remélve, hogy későbbi munkám javát mégis csak hazámban hasznosíthatom?”. Ugyanakkor felfigyel két olyan leselkedő lélektani süppedékre, amelyben a hazát cserélő könnyedén elmerülhet, s amit ő holtsúlynak minősít. Amitől meg kell szabadulni, nevezetesen az érzelgős kisebbrendűségi érzéstől, valamint köldökzsinórjától, a panaszos önsajnálattól.
Mi ad mégis célt az emigráns létnek? Miért érdemes alkalmazkodni más körülményekhez, népekhez, szokásrendhez, vállalva a beilleszkedés mindennemű zavarait? Az írók szempontjából Cs. Szabó válasza egyértelmű, s ezt több helyen és több ízben is hangsúlyozza. Zárómondatként idézet tőle: „Nyugaton élő magyarok egyik nagy intellektuális kiváltsága, hogy szabadon beszélnek és írnak a hazai rendszerről, elismerően vagy elnéző rosszallással vagy megsemmisítően, mindegy, hogyan, a lényeg a teljes szólásszabadság”.