Az illúzió nem más, mint ellenőrizetlen remény. Hacsak a remény nem eleve ellenőrizhetetlen, hiszen a jövőbelátás mégis csenevészen kifejlődött képességünk. De érdemes-e illúziók nélkül élnünk? Azonfelül az életkor haladtával az illúziók száma csökken vagy növekszik? S így talán érdemes lenne egy-egy korosztályra tízévenként rákérdezni, hogyan is állnak mindezzel. Hogy lássuk a „fejlődés” irányát.
Merthogy annak idején volt például egy lázadó, mindent másként akaró korszakunk, tele lelkesedéssel, midőn még a tavasz illata is bujább, hőfoka meg átfogóbb – mi pedig szinkronban a világgal. Az irodalomban az egzisztencializmus bűvölt el bennünket, s jót röhögtünk az úgynevezett szocialista realizmuson. A politikával nem igazán törődtünk. Évtizedeken át a politika azt képzelte, hogy irányítja a népet, a nép pedig úgy gondolta, hogy alakítja a politikát. Így aztán többnyire jól megfértek egymás mellett. Az illúzió abból állt, mi legalábbis úgy véltük, hogy az idő halad, s vele együtt mi is. Valamerre. De mindenképpen előre. És meggyőződésünk szerint Móricz Zsigmond Hét krajcárjának története nem ismétlődhet meg, a Tömegsír c. vers pedig pusztán egy szöveg az olvasókönyvben. Aztán, jóval később, történt valami, minthogy az örökös elnök halálhírét csak be kellett jelenteni, hetekig-hónapokig nem tudtuk, mi lesz, de egy darabig semmi. Aztán megtörtént. És teljes mivoltában színre lépett a politika, pontosabban annak egy korszerűtlen változata, amely rövidesen népmozgalommá vált. Mi pedig felfedeztük, hogy a hátsó udvarban felejtett bodzafa virágjából kitűnő üdítő készíthető, kikarikázva a városból pedig bőséggel szedhető gomba. Az idő viszont elkezdett visszafelé kanyarodni, megállíthatatlanul, mi pedig csupán bizakodhattunk, hogy ez sem tarthat örökké. Mint ahogyan nem is tartott. Ám akkor meg azt hittük, hogy az idő-órát visszaállítják jelenidőbe, és ismét megindulhatunk, előre. Az óra azóta áll. S egy tapodtat sem haladtunk. Kivéve a politikát. Az diadalmasan menetel. Ott van a városunkban, a fáskamránkban, a könyvek és újságok közé elhelyezett kávéscsészénkben. Az egymásra tekintésünkben. A reggeli szellőztetéskor nemcsak a friss levegő áramlik be a szobába, hanem a szomszéd rádiójából a hírek is. Amelyek – úgy általában – meglehetősen illúziómentesek. Viszont külön derűs és szórakoztató elfoglaltságnak kínálkozik figyelni, hogy a pártok milyen jelszavakat találnak majd ki a leendő választások küszöbéhez érkezvén. Szinte magunk előtt látjuk a „stábokat”, amint az imbolygó villanyfény dohányfüstjében hajnalig vitatkozva mérlegelik, melyik mondat a hangzatosabb, melyiknek van „mozgósító” ereje. S melyik mutat fel távlatot. Merthogy Montaigne is írja: „Ha szántszándékkal csapkodunk a levegőbe, karunk belefájdul. Ha szép kilátást akarunk, nem az üres levegőt bámuljuk, hanem megfelelő távlatot keresünk a szemünknek a látásra”. Kilátásaink szerint készülnek hát majd rövidesen futószalagon az újabb illúziókat tápláló jelmondatok. Persze, várjuk ki a végét, hiszen szintén a francia esszéíró állítja, szegődjünk makacsul és kíváncsian a dolgok nyomába, s csak azután mondjunk róla ítéletet. Avagy mindent a maga idejében. S ez valahogy rendjén is lenne.
Mielőtt azonban újabb illúziók veszélyzónájába siklanánk át, elárulnám, hogy szomorú, mi több, elkeseredett leveleket kaptam az elmúlt napokban. Fiataloktól. S azon kezdtem el töprengeni, nekik milyen illúzióik lehetnek. Mert bizonyára akadnak, miért is ne lennének, ez az életkor kifejezetten erre hajlamosít – hacsak a tétlenség vagy a közöny gyomnövényzete be nem lepte őket. A lélek pedig nyűgös – vonom le a tanulságot, ilyen sorokat olvasva: „Sajnos egyre gyakoribb téma otthon, hogy máshol kellene élnünk, megpróbálkozni valamivel. Mert ez a semmi itt, körülöttünk! Szellemi rövidnadrág az egész. Ingerszegény, eseménytelen, alacsony színvonal, igénytelenség, sőt, a nyomor is jellemző már”. Idézet egy másik levélből: „Le vagyok hangolódva, bár általában igyekszem nem szomorkodni. De egy kicsit úgy érzem magam, mintha nagyon öreg lennék és már unatkoznék, de ez baromság, biztosan nem unhattam meg az életet. Ez még túl korán lenne”.
Én pedig képtelen vagyok bármit is válaszolni. Idézhetném persze az élet szépségét igenlő olasz film címét (La vita e bella), vagy szólhatnék az igazi emberi kapcsolatok és barátságok emelkedett voltáról, tanácsolhatnám továbbá, fordítsanak időt az élet örömeire is, méghozzá a mediterrán lezserség többletével, nemkülönben: engedjék szabadon a képzeletüket – de elállok tőle. Mert falsul hangzana. Különben is, őrizze mindenki a saját illúzióit, ahogyan tudja. Ha még vannak, egyáltalán. Mert az óra áll.
