Wilhelm és egy évvel idősebb bátyja, Jacob neve elválaszthatatlanul összefonódott a köztudatban, hiszen ki ne ismerné az 1812 és 1815 között két kötetben kiadott, Gyermek- és házi mesék című mesegyűjteményt – más néven a Grimm-meséket. A sokunk által közkedvelt – szájhagyomány útján őrzött – népmeséket Németországot járva jegyezték le, megőrizve azok stílusát, kifejezésmódját és sajátos világát, de itt-ott csiszolva, alakítva azokon.
A forrásanyaghoz való ragaszkodás miatt a mesék eredeti változata szinte horrorisztikus elemeket is tartalmazott. A Hamupipőkében a gonosz mostohatestvérek szemét galambok csipegetik ki, a Hófehérke gonosz királynéját izzó vascipőben táncoltatják halálra, a Jancsi és Juliska boszorkányát elevenen égetik el egy kemencében. A sok fordítás és a többszöri átdolgozás során azonban a történetek finomodtak, ma már ott tartunk, hogy a kecskegidákról szóló mese gyermekbarát rajzfilmes adaptációjában a farkas vegetáriánus lesz. Holott a lélekbúvárok szerint megvan az értelme annak, hogy a gyerekek gonosz mostohákkal, boszorkákkal, sárkányokkal és egyéb baljós kreatúrákkal nézzenek szembe.
Marina Moračanin kruševaci – egykori – pincérnő esete is mesébe illő.
Hol volt, hol nem volt, a pincérnő egy szép napon beengedte egyik kisgyermekes vendégét a személyzeti WC-be, majd miután a férfi távozott a kávézóból, meglepetésére nem összepiszkított porceláncsészét, hanem egy táskát talált, amelyben 200 ezer euró és 500 ezer dinár volt. Szerencsére kis idő múltán újból megpillantotta a bevásárlóközpontban a családjával időző apukát, visszaadta a pénzzel teli táskát, amit a hálás férfi – felesége unszolására – ezer dinárral honorált. Ezt az utolsó tettet a bevásárlóközpont kamerája is megörökítette.
Ez idáig a történet semmi más, mint egy hétköznapi hős normális cselekedete, amiben semmi különleges nincs, amennyiben hiszünk a jólneveltség és a tisztesség eszményében (habár azok is inkább mesebeli elemeknek tűnnek manapság). Egy lelkiismeretes ember emberséges tette. Igaz, el lehetne révedni azon, miért is adta vissza pénzt: talán valóban egy tisztességes ember, aki este nem tudna elszámolni lelkiismeretével, de lehet, hogy a kameráktól vagy magától a férfitől félt (aki mint utólag kiderült, vendégmunkás), hiszen őrültség ekkora pénzösszegekkel szaladgálni – hacsak valaki nem nyerte meg a lottót, vagy rabolta ki a bankot. Felmerülhet az is, hogy hamisnak sejtette a pénzt, de akár a rejtett kamerás műsorokra is gondolhatott. Végtelen lehetőségek tárháza merülhet fel ilyenkor, de nem erről szól a történet.
E mesében nincsenek vasorrú bábák, sárkányok és farkasok, ellenben vannak politikusok és újságírók. Hogyan, hogy nem, talán szájhagyomány útján, de fülébe jutott (vagy inkább juthatott) egy újságírónak a történet. A cikk megjelenése után lett is nagy csinnadratta, többedmagával megjelent az igazságos (?) – nem herceg, sem király – belügyminiszter, kamerák kereszttüzében a fiatal lány fejére ráhelyezett egy – nem koronát – rendőrsapkát, átadott egy díszes festményt, és a tisztességet méltatva munkát ajánlott az egykori pincérnőnek a Belügyminisztériumban. A város polgármestere sem volt rest, örömódát zengett, hogy minden kruševaci ily tisztességes (akkor minek oda rendőrség?), míg Irinej pátriárka az öregek bölcsességével élve csak annyit mondott: mégsem veszett el a szerbekből a jóság.
S mindez akkor történik, amikor Észak-Koszovóban harc folyik az úttorlaszokért, Milošević egykori tanítványa háborúról regél, az ellenzék gőzerővel kampányol, a hatalmi koalíció pedig lélegzetvisszafojtva várja a december kilencedikét, hogy azt követően a káoszba süllyedjen minden, és elszabaduljon a választások előtti kampány fenevadja. Hiába áltatnak minket, hisz a vak is látja, ez egy amolyan „aki gyorsabb, az profitál belőle”-történet. Sőt, meg merem kockáztatni, ha nem készülnénk a választásokra, a pincérnő vállveregetést sem kapott volna. Mese ez, valódi horror, csakhogy most élő baljós kreatúrákkal nézünk szembe.
