„Mert az az ember, aki mindig és mindenütt csak jó akar lenni, szükségképpen elbukik azok miatt, akik kevésbé jók, mint ő. Ezért az a fejedelem, aki hatalmát meg akarja tartani, tanulja meg azt is, hogyan lehet gonosz, és ezt a tudományát a szükséghez képest használja fel vagy mellőzze” – tanácsolta úgy hatszáz esztendővel ezelőtt Niccolo Machiavelli.
A középkor éppen végső perceit számlálja, s már mindenütt száguld az egyre féktelenebbé váló életöröm. Az átmenet igazi megtestesítője Lorenzo de Medici, aki polgári rangban, de fejedelmi életformát gyakorolva kormányozza Firenzét. Machiavelli (1467–1527) azonban még nem igazán a reneszánsz embere. Szegény, de előkelő család sarjaként állást szerez a firenzei kormány külügyi hivatalában, lassan beletanul a diplomácia bonyolult mesterségébe. A Borgiákra (akiket szolgál) csodálattal tekint, ám VI. Sándor pápa halálával fia, Cesare Borgia elveszti hatalmát, visszatérnek a Mediciek. Machiavellit előbb letartóztatják, majd megengedik neki, hogy Firenze környékén visszavonultságban éljen. Más elfoglaltság híján lett író, így született meg hírhedtté váló műve, az Il Principe – A Fejedelem. A „firenzei írnok” tanácsgyűjteménye voltaképpen az uralkodókat, fejedelmeket és politikusokat kísérli meg eligazítani, miként szerezhetik meg a hatalmat, s azt hogyan őrizhetik meg. Közben pedig nem kell visszarettenniük semmiféle kegyetlenségtől, árulástól, szószegéstől. A közéleti sikeresség szabályai konszolidáltabb időkben ugyan némileg másak voltak, de egy korrupt és aljas korszakban senki sem lepődött meg az alantas eszközök alkalmazásán. A történelem persze korábbról is bőséggel kínált példákat, Machiavellinek tehát nem kellett valami egészen újat „kitalálnia”, csupán a „bevált” módszereket rendszereznie. S már szórja is pragmatikus tanácsait: az uralkodó megbukik, ha mindig erkölcsös, ezért egy róka ravaszságával és egy oroszlán vadságával kell rendelkeznie. Szükséges továbbá, hogy leplezze jellemvonását, legyen viszont ügyes színlelő és képmutató. Megállapítja továbbá, hogy a hatalom gyakran a közvéleménytől is függ, az meg a propagandától, a hatalomra jutottak pedig – a propaganda ellenőrzése révén – képesek azt a látszatot kelteni, hogy az ő pártjuk az erényes. Aztán: Machiavelli szerint az emberek hamarabb támadják meg azt, akit szeretnek, mint azt, akitől félnek. De a fejedelem csak annyira legyen félelmetes, hogy ha nem is szeretik, legalább ne gyűlöljék. Amikor pedig a sors úgy hozza, „államérdekből” tudjon rosszat cselekedni, továbbá legyen fukar, de látsszon bőkezűnek, szűk tanácsadó körét időnként hallgassa meg, ám aztán önállóan döntsön, máskülönben azok előbb-utóbb csak a saját érdekeiket fogják nézni. Mindennek az alfája és ómegája tehát a rátermettség, a hatalomra törő akarat és a siker. A gonoszság pedig méltányolandó.
A társadalmi állapotok és a hatalom természetrajzával mások is foglalkoztak. Amíg azonban mondjuk Erasmus patakzó humorral, Swift pedig maró iróniával, addig Machiavelli – teljesen megfeledkezve amúgy a magasztos keresztényi és lovagi eszményekről is – kéjes szenvtelenséggel. (Szerb Antal szerint bizonyára mindig valami jóleső érzés fogta el, ha sikerült egy megdöbbentően embertelen mondatot leírnia.) Ha ma élne, s valami hasonlóra kérnék fel, nyilván ugyanilyen hűvös tárgyilagossággal írna a zsebmetszés vagy az autólopás kifinomult módszereiről, a robbantásos merényletek új technikáiról, vagy éppen, hogyan kell kínozni vallatás közben az elfogott terroristákat. Egy vonatkozásban azonban Machiavelli mégis egyedülálló: nevéhez fűződik a politika és az erkölcs szétválasztása. Ő ugyanis a politikában látta a történelem egyetlen mozgatóerejét, s ezért utasította el a konvencionális morált az uralkodói viselkedés kérdésében. Az eszköz pedig nem számít, csupán a szükségszerűség a mérvadó, a bűnösök sikereinek tárháza különben is jóval bőségesebb.
Hatalomtudományi példatárát Machiavelli az uralkodó garnitúrának és politikumnak ajánlotta. Később mindenféle korok váltják egymást, a tanítványok száma pedig – mint tapasztalhattuk – egyre csak gyarapodott. Könyvét időközben az átlagemberek (időnként választópolgárok) is elolvashatták. Hogy felismerjék a politika valódi természetrajzát. Ha azt amúgy eddig nem sikerült volna kitapasztalniuk.
