Színültig megtöltött terem fogadta Zentán a múlt év áprilisában Margittai Gábort, a Magyar Nemzet napilap újságíróját, és feleségét, a fotós Major Anitát, lévén a Mi a madzsar? c. kötetük került bemutatásra. Az Ázsiában, Afrikában és Európában élő, magyar tudatú néptöredékekről szóló terjedelmes, csaknem 200 sajtófotóval ellátott munka úgy születhetett meg, hogy a szerzőpáros – két évet rászánva – sok ezer kilométert tett meg Törökország, Kazakisztán, Franciaország és Egyiptom területén. Hírt hozva többek között a magyarabokról is, minthogy e népcsoport szintén évszázadok óta töretlenül hiszi, hogy őseik egykor Magyarország területéről származtak el, illetve a magyarsággal rokonságban állnak. A Zentán megtartott úti beszámolónak persze megvolt a maga előzménye: a televízióban bemutatott képsorok révén láthattuk, mekkora – a képzeletet is meglódító – feltűnést keltettek a magyarabok sötét színű képviselői, midőn 1992-ben megjelentek Budapesten a Magyarok Világszövetségének III. kongresszusán (fel is vették őket az MVSZ tagjai sorába), majd négy évre rá ismét ott voltak a magyarság IV. világkongresszusán. Időnként ezt követően is olvashattunk róluk, 2006 legvégén például egy csoportjuk a Magyar Iszlám Közösség meghívására töltött el néhány napot Magyarországon (ekkor indították útjára az első magyar afrikai kórház sebészeti berendezéseit, melynek végcélja a núbiai magyarabok központja, Wadi Halfa volt), Egyiptom „Magyarab” szemmel pedig a múlt esztendő decemberében nyílt kiállítás Kecskeméten. Most azonban egészen más jelleggel, egy visszautasított állampolgársági kérelem révén kerültek ismét a lapok hasábjaira.
De mit is tudunk róluk? A magyarabok (vagy magyarábok) Núbiában, a mai Egyiptom és Szudán határán élő, magát magyarnak valló népcsoport. Lélekszámukat egyesek tízezerre, mások ötvenezer körülire becsülik, 1965-ben 7000-en vallották magukat magyarabnak. Nevük magyar–núbiai szóösszetétel, jelentése: magyar törzs (az ab szó törzset jelent, a magyar+arab összetételre való visszavezetés tehát téves). A núbiai anyanyelvű magyarabok Núbia egyiptomi részében eredetileg Anéba, Tuska, Gatta és Ibrim településeken éltek; 1964-ben, az Asszuáni-gát megépítése után ezek a falvak víz alá kerültek. Ekkor az egyiptomi kormány Kom Ombó közelébe telepítette át őket, ahol azonos néven újraépítették falvaikat. Núbián kívül Kairóban, Alexandriában és Manszúrában vannak diaszpóráik. Szudánban jelentős közösségük élt a Nílus-parti Vádi Halfa városában, és a parttal szemközti Magyarárti-szigeten. A magyarabok mondái szerint őseik 1517-ben érkeztek Egyiptomba I. Szelim oszmán–török szultán hódító hadseregével, majd a hadjárat után részt vettek az Alexandriában hátrahagyott katonák zendülésében. Ezután egy Ibrahim el-Magyar, azaz Ábrahám, a Magyar nevű tiszt vezetésével Vádi Halfába menekültek. A történetet alátámasztja Pécsváradi Gábor ferences szerzetes Bánffy János királyi főpohárnokmesternek írt egykorú levele, amelyben beszámol arról, hogy személyesen is beszélt a Jeruzsálemen átvonuló török hadseregben szolgáló magyarokkal. Almásy László az 1920–1930-as években több autós és repülőgépes expedíciót vezetett Egyiptomba, Szudánba és Líbiába, ennek során Núbiában, Vádi Halfában találkozott az ott élő magyarab törzs képviselőivel. Fehérvári Géza Londonban élő magyar orientalista 1963-ban látogatta meg a magyarok szigetét (Jazirat ul-Magyarábot), ezt követte Fodor István orientalista 1965-ös ottani körútja, az orientalista – több látogatás után – 1993-ban tudományos expedíciót is vezetett a magyarabok földjére. Számos magyar eredetmonda, valamint zenei és népművészeti anyag gyűlt így össze, kiderült például, hogy a magyarabok nem beledit esznek, hanem kenyeret sütnek, ismerik a pörköltféléket, a húsos leveseket és ételeiket „magyarosan” fűszerezik.
A magyarábok családfájukat az ajtófélfára írva vezetik, sok keresztény szokást megtartottak, például ujjukkal kis keresztet rajzolnak újszülöttjeik homlokára, a kenyérre pedig, mielőtt megszegik, késsel rajzolnak keresztet. Mint mondják: „Mi, férfiak a magyarok nemzetségéből származunk, múltunkról soha semmit nem jegyeztek fel a könyvek, de történetünket megőriztük és ma is jól tudjuk, honnan kerültünk ide”. Mindez azonban ezúttal kevésnek bizonyult a jog őrzői számára. Nos, egy MTI-hír szerint elutasították a magát magyarabnak valló, Nagyváradon élő Mohamed Osamannak a magyar állampolgárságra vonatkozó kérelmét – holott például magyarigazolványt korábban gond nélkül kapott. Az illetékes magyarországi miniszteri biztos ezzel kapcsolatban leszögezte: igazolványnak és a honosításnak nincs köze egymáshoz. Tájékoztatása szerint az állampolgársági eljárásnál egyébként is mindig okiratokkal kell igazolni, hogy a felmenő egykor magyar állampolgársággal rendelkezett, „nyilván 500 év távlatából egy Afrikából elszármazott janicsárleszármazott esetében ez lehetetlen”. Ezzel vitába szállni természetesen reménytelen. Én azonban ebben az esetben mégis kivételt tettem volna. És nem pusztán a kuriózum kedvéért.
