Elképedve merengek az eredmény előtt: minden 18. magyar indián. Ha ezt a Vadnyugaton tudták volna. Természetesen itt nem a népszámlálási adatokat vettem figyelembe, hanem azt az egyszerű tényt, hogy az elmúlt hetekben mintegy 873 ezer magyar internetező – pontosabban Facebook-lakó – kíváncsi volt indián nevére. Ha viszont egy picit szőrszálhasogató szeretnék lenni, akkor figyelembe kellene venni, hogy a 15 milliónyi magyar közül mennyien használják korunk egyik legismertebb közösségi oldalát, és még rémisztőbb eredményt kapnánk. Szőrszálhasogató leszek, de nem ezzel kapcsolatban.
A történet alig pár hetes, és már alaposan felforgatta a magyar internetes közvéleményt. Sokan boszorkányt kiáltanak, mások vállon veregetéssel adóznak az ötlet kiötlői előtt, akik az őket „adathalászattal” vádlókat perrel fenyegetik, miközben nem rejtik véka alá szándékukat: a profitot. Történt ugyanis, hogy a világ legtöbbet érő – és a felhasználóiról legtöbb adatott összegyűjtő, valamint felhasználó – közösségi oldalán megjelent egy olyan vicces alkalmazás, amely egy véletlen szám generálásával egy előre leírt nevet párosított a felhasználóhoz, és a boldog Facebook-lakó megtudhatta, hogy a rézbőrűek között Gyengélkedő Varangynak vagy Fénylő Bokornak hívnák.
Ezidáig a történetben kivetnivaló nincs, hiszen a közösségi oldalt használók jó része – már egy jó ideje – ismeri a hasonlóan értelmetlen, elmés és kevésbé elmés, szórakoztató alkalmazások hadát, amelyek lassan egyidősek az oldallal, és időnként, akár megújuló formában újra a felszínre úsznak. Az ilyen alkalmazások – kiváltképp ha feltűnően szórakoztatóak – az unatkozó Facebook-lakók között futótűzként terjednek, mindenki részese akar lenni annak a közjónak, amelyen az egész közösség nevet. Két kézzel kapkod a bolondsapka után.
Amíg ember az ember, és a pénz, a haszon központi helyet foglal el világában, minden lehetséges helyzetet megpróbál a saját javára fordítani. Így történhetett, hogy két fiatal vállalkozó, szinte nulla befektetéssel alaposan átgondolta és megtanulta a közösségi média alapjait, áttanulmányozta az alkalmazások használatát, a programozást, majd kockázatot vállalt. Megalkotta az indián név megadó alkalmazást, amelyhez a – Facebookon gyanútlan – felhasználó csak úgy juthat hozzá (vagyis, csak úgy tudja meg virtuális indián nevét), hogy elfogadja a közösségi oldal kisbetűs – ugye amit senki, soha nem olvas el – felhasználási feltételeit, amelyek szerint az alkalmazáskészítő megtudhatja a felhasználó nevét, nemét, a felhasználói azonosítóján túl pedig még tudhat arról, hogy be van-e jelentkezve, kik a barátai, és milyen fotóalbumai vannak a közösségi oldalon. Emellett képes írni a felhasználó hírfolyamába, így mutatja meg az ismerősöknek az indián nevet, de mivel az alkalmazás készítője bővebb információkhoz nem jut, és nem is tárol e-mail címeket vagy személyes adatokat, mindez valóban nem minősül adathalászatnak. Még ez sem égbekiáltó újdonság vagy botrány, hiszen a közösségi oldal tele van ehhez hasonló alkalmazásokkal (nemrég több cég különféle kvízekkel – például Tudja meg milyen szakács ön stb. – próbálta meg rávenni a lájkolásra a potenciális vásárlókat), valamint az alkalmazásra való klikkeléssel rögtön és jól kivehető módon látszik, hogy egy ékszerüzlet oldalára kell feliratkoznunk (lájkolnunk azt), hogy megtudjuk mi az indián nevünk. Ettől kezdve etikailag nem támadható, két okból is, egyrészt a felhasználó megkapta az ígért nevet, másrészt a felhasználási szerződéssel (és a lájkkal) elfogadta, hogy ismerőse lesz az alkalmazást elkészítő cégnek, aki azt követően szabadon írhat fel bármit – reklámokat – a felhasználó üzenőfalára.
Az egész történet egyrészt az egyének sikeréről szól, hiszen jelenleg a szóban forgó ékszerüzletnek több követője van, mint az eddig vezető Túró Rudinak vagy a magyar McDonald's-nak. Egy internetes interjúban a vállalkozók bevallották, hogy a profit vezérelte őket (így karácsony előtt a tavalyihoz képest több ügyfelük is lett) és olyan semleges dolgot kerestek, amely minden korosztálynak elfogadható, az indiánra pedig azért esett a választás, mert az időseknek Winnetou, a fiataloknak, Pocahontas jut eszébe (egyedül a középkorosztályra nem tudtak példát mondani). A történet másrészt egy olyan jelenségre figyelmeztet, amely mindinkább elgondolkodtató. Lehet tagja lenni a közösségi oldalnak, és lehet nem is, de lassan egyáltalán nem lehet kikerülni, sem a magánéletben, sem az üzleti életben. Hiába nem regisztrált valaki az „ördögi” oldalra, de családtagja, ismerőse valószínűleg már igen, így mint a passzív dohányosok, ő is részese a virtuális térnek. E virtuális tér, pedig pénzeszsákot jelent azoknak, akik idejekorán megtanulják használni a közösségi oldalakat. Nemhiába igyekszik a Facebook bevezetni saját pénznemét, hiszen nem csak reklámfelületté válhat oldaluk a jövőben, hanem virtuális kereskedőfelületté is, de már létezik olyan technológia is, amely a kirakat előtt sétáló személyt egy arcfelismerő szoftver alapján kikeresi a Facebookból, és az ott található adatok alapján a legmegfelelőbb reklámot vetíti le számára a kirakatba kirakott képernyőn.
Mindezt pedig elősegíti, hogy gondolkodás nélkül megadunk magunkról és ismerősünkről minden adatot, képet, videót, és lájkolunk végtelenül, hogy az egész világ tudja, mi az, ami tetszik nekünk. Miközben a közösségi oldal lassan gyűjti rólunk az adatokat – még azt is tudja, honnan írunk – önként mondunk le szabadságunkról. Ha nem tanuljuk meg – újból – használni az internetet, a Facebookot, a fejlődő technológiákat, akkor lassan, de biztosan az adataink alapján egy program fogja meghatározni, hogy mi a személyes igényünk, ami által végleg elidegenedünk magunktól, elveszve a virtuális térben.
