„Segíts egy emberen, és az egész világon segítettél! – ez volt mindvégig tevékenységünk mottója. Mindig az emberélet megmentésére törekedtünk, mert az ember a legfontosabb.” – így összegezte Vébel-Tatić Vera (Báta, 1943. január 1. – Ada, 2020. szeptember 13.), az Adai Háborúellenes Akcióközpont (AHK) vezetője célkitűzéseik vezérfonalát egyik interjújában. Férjével, Vébel Istvánnal együtt, egymást támogatva szinte mindent és sokakat megmozgattak itthon és külföldön is, hogy segíteni tudjanak főleg azoknak a katonaköteles fiataloknak, tartalékosoknak, akik a lelkiismeretükre hallgatva nem mentek el a ’90-es évek elején, a jugoszláv térségben kirobbant, legújabb háborúba, de a közbenjárásukat kérő sorkatonáknak is, valamint a szükségben élő családoknak, egyéneknek.
A Vera iránt érzett elkötelezettség késztette Istvánt a megszólalásra. Visszaemlékezései alapján három írásban kíséreltem meg összefoglalni tevékenységük néhány mozaikkockáját. Az eligazodásban segít a Republika belgrádi lap, napilapunkban is megjelent (1995. április 11-én) karcolata: „Adára érdemes elmenni. És érdemes meghallgatni, mit és hogyan mondanak. Semmi dicsekvés, noha helyükben sokan nem tudnának ellenállni a kísértésnek meg a közhelyeknek, amiktől általában a béketeremtők szenvednek. Mert pletykákat is gyakran hallani az alternatíva színpadán. Amire az ember itt ráfut, az nem más, mint a személyes jogok és szabadság alapos ismerete. És értelmes beszélgetést folytathat háborúról, békéről, diktatúráról, demokráciáról, a köz- és magánéletről. Vajdaság sajátosságairól…
Csak semmi színpadiasság, de főleg nem kizárólagosság. Hiszen ez csak zavarja a dialógust…”
– Húszévnyi hallgatásunk után a mi, hasonlóan gondolkodó nemzedékünknek már szinte nincs kivel dialógust folytatnia – jegyzi meg István kesernyésen, elébem téve az újságkivágást. – Faluszélén elfeledve, ez volt az egyik, AHK-ról írt cikk címe. Szomorú, de igaz. A nagy összevisszaságban már alig tudtunk eligazodni az utóbbi években. Látod, még mindig többes számban beszélek. A (háborús) múlt mintha átfolyna a jelenbe. Ismerős nevek is bekerülnek újra és újra a kormányokba… Bosszankodtunk, csak úgy, egymásközt egy ideig mindenen, míg rá nem jöttünk: nem érdemes.
– Ennek a Magyar Máltatai Szeretetszolgálat kombijának – a képre mutatva mondja –, az előtte álló, Vukovárról kimenekített idős néniknek is regényes a története. 1991. november 21-én a „felszabadított” Vukovárról 3 asszony Magyarkanizsára került. Egyiküket eszméletlen állapotban, sérülten hoztak át, Magyarkanizsán is halt meg. A másik kettő: Anica Reder (1915) és Kerék Julianna (1907) viszont meggyógyult. Az utóbbinak az unokájával Rómában találkozott Verám 1992 februárjában. Kérésére megígérte: mindent megtesz, hogy a vukovári nénik visszakerüljenek Horvátországba. A hosszadalmas eljárás hónapokig tartott, míg az év augusztus 29-én a Máltai Szeretetszolgálat kombijával, dr. Marosi Györgyi szegedi orvos és Verám kíséretében visszaindulhattak, az előzetes egyeztetések szerint, Magyarországon át Zágrábba. Letenyénél a határátlépés sem ment simán, mert a néniknek nem voltak horvát papírjaik, a szerb ideigleneseket pedig nem ismerték el a horvát határőrök. A majdnem vis maior helyzetet egy korábban vukovári rendőr mentette meg. A nénikkel, a háborús borzalmakról beszélgetve, kijelentette, hogy valóban Horvátországban születtek az idős asszonyok. Verámnak pedig az volt a szerencséje, hogy a háborúellenes tevékenységéről hallottak, Zágrábból is volt papírja. A nyelv sohasem jelentett neki gondot, a magyart, a szerbhorvátot (mi még így tanultuk) anyanyelvi szinten beszélte, de tudott németül és angolul is. A körülményes határátlépés után már elhárult minden akadály. Zágrábban megkértek egy rendőrjárőrt: vezesse őket abba a kórházba, amelyben várják őket. A telefonhívásokra Anica néni unokája, Sofia Budimir gyorsan megérkezett, de Juliska néni hozzátartozóit nem tudták megvárni, mert a Máltai Szeretetszolgálat munkatársainak sietniük kellett vissza. A szívélyes fogadtatás, rövid vendéglátás, és üzemanyaggal való ellátás után, visszaindultak.
A magyar médiumok mellett, főleg az ellenzékinek számító szerb sajtóban sem maradt visszhang nélkül akkoriban Vera nyilatkozata: „Života Panić vezérezredes azzal vádolt meg bennünket, hogy miattunk nem tudta elfoglalni Eszéket a Jugoszláv Néphadsereg, mert több mint harmincezer tartalékost gátoltunk meg, hogy a frontra menjen. Ha ez valóban igaz, akkor büszke vagyok rá. Éljek ezer évig is, akkor sem kaphatnák nagyobb bókot ennél.”
– A horvátországi háború idején a kiskatonák, a katonaszökevények, a behívót elutasító tartalékosok ügyében sokszor voltunk Belgrádban. A vezérkar épületéből kijövet mondta ezt Vera. A katonai bíróságon is rendszeresen részt vettünk egyedül vagy ügyvédeinkkel együtt valamennyi tárgyaláson. Azok az ügyvédek (Tmislav Jakšić, Újvidékről, a Stanić-fivérek: Milan és Branko Belgrádból, hogy csak néhányukat említsek), akiket mi kértünk föl, díjmentesen védték a segítségünket kérőket. Csak emlékeztetőül: voltak ügyvédek, akik eme szolgálatukért 500–1000 márkát, majd ugyanennyi eurót kértek (2002. január 1-je, az euró bevezetése után).
– Ennek a cikknek is hosszú előzménye van – néhai Habram Károly kollégánk írására mutat István, miközben megkérdezi rágyújthat-e, majd folytatja – ő és még két újságíró, Friedrich Anna és Radovan Balać elsőként találkozhatott szervezésünkben, a hazaárulással vádolt Vlado Trifunović tábornokkal, Sreten Raduški és Berislav Popov ezredesekkel, néhány nappal azt követően, hogy 1996. január 17-én Zoran Lilić államfő megkegyelmezett nekik. Lassan feledésbe merül, hogy az amnesztiát kapott Horvátországban, a varaždini hadtest tisztjei voltak 1991-ben. A laktanyát megtámadó, túlerőben lévő horvát katonasággal vívott egyhetes ádáz küzdelem után visszavonultak Szerbiába 280, zömében újonc katonával, túszokkal, de előzetesen használhatatlanná tették a nehézfegyverzetet. A katonai ügyészség a néphadsereg bomlasztása miatt vádat emelt a három tiszt ellen, és szigorított börtönbüntetésre ítélte őket. Holott, amikor kilátástalanná vált a helyzetük, ők a kiskatonák életének megmentését választották… Vajon hogyan alakulhatott az életük az elmúlt évek során?
A dokumentumértékű képek egyikére rákérdezve szakította meg rövid hallgatásunkat
Csilla: „Szarajevóban készült ez a fotó, de ki van a romok előtt?”
– Úgy emlékszem, hogy a Daytoni Békeszerződés (Dayton Agreement) párizsi (Élysée-palota, 1995. december 14.) aláírása után, 1996 tavaszán vett részt Verám Bajusz Jánossal (most Szegeden él), volontőrünkkel egy konferencián Szarajevóban. A képet Vera fényképezte, Bajusz János, az AHK önkéntes munkatársa és Fatima Fazlić háborúellenes, békeaktivista látszik rajta. Fatimával mindmáig tartjuk a kapcsolatot. Nemrégen beszéltem vele, megdöbbentette a szomorú hír. Több könyvet jelentettek meg a bosznia-hercegovinai háborúról, az áldozatokról, az eltűnt személyekről, az elmenekültekről. Még mindig gyűjtik a csaknem négy évig tartó háború adatait, a fellelhető fotóit, valamint mindazokról, akiknek kockázatos körülmények között sikerült kijutniuk a 44 hónapig tartó ostromzár alatti Szarajevóból. A városban maradtak a háborút víz, villany, gáz nélkül, orrlövészek célkeresztjében, aknazáporok (átlagosan napi 300 becsapódás) közepette élték túl…
– A kétségbeejtően tragikus hírekről rendszeresen értesültünk, sokszor első kézből. A körülmények ismeretében, persze, hogy minden lehetséges hazai és külföldi ajtón – hivataloson és civilen – is be kellett kopognunk – jegyezte meg István – a túlbuzgók ezért azzal is megvádoltak bennünket, hogy „lepaktáltunk” a hatalommal. Voltak helyzetek, amikor kapcsolatokat kellett keresnünk egyénekkel az állami szervekben. Ennek hiányában nem szervezhettük volna meg biztonságosan a háborút megtagadók kimenekítését az országból a zöldhatáron át. A tisztség sokszor nem azonosult az embertelenséggel, de fokozott óvatosságot követelt, mind a szerb, mind a magyar oldalon. A jól előkészített „szöktetés” mindig sikerült… Aztán az amnesztia törvény életbe lépése megnyugtatóan igazolt mindannyiunkat.
A kezdetben a Belgrádi Háborúellenes Akcióközpontból rajzott ki valamennyi emberjogvédő és más humanitárius szervezet. Így természetes volt, hogy egymás akcióit kölcsönösen támogatták továbbra is az újonnan alakult civil szervezetek vezetői. A Nők Feketében is részben így jött létre 1991. október 9-én, a külföldi háborúellenes, jobbára feminista mozgalmak támogatásával.
– Az eső években Verám is részt vett majdnem minden akciójukon Belgrádban és máshol, köztük Újvidéken is. Végül, lassan-lassan rájöttünk, a Nők Feketében néhány „kizárólagos” elvét nem tudjuk maradéktalanul támogatni. Ebben Verám hajthatatlan volt. Ő, aki határtalanul toleráns tudott lenni…
A néhány órás beszélgetésünk végén ismét a családra, a megpróbáltatások kikezdte családi életekre terelődik a szó. Aztán a gyermekkorra, Istvánéra is, aki egykori főszerkesztőnk – a fáma szerint a Magyar Szó legjobb főszerkesztőjének –, Vébel Lajosnak az egyetlen fia. De ez is egy másik történet…
