Vidékünk nagy folyóin a nagyvizek levonulása tavasszal szokott történni. A sokéves megfigyelések szerint, amelyeket a hivatalos adatgyűjtés is alátámaszt, leginkább április és május folyamán. A Dunán az idén akár így is történhet, a Tiszán azonban felborult a rend. A mellékfolyók mondhatni, rendhagyó módon elkezdték adagolni a vizet. Egy szűkebb vidék kis folyóinak vízgyűjtő területén nagyjából egyidőben szoktak bekövetkezni az áradások meg az apadások, hiszen a csapadékmennyiség megoszlása arányos. A Tisza mellékfolyóinak vízszintje azonban az idén nem a megszokott módon alakul.
Kezdődött a Bodroggal, amely már januárban áradt, és hamar elérte az elsőfokú készültségi szintet, amelyet – szokatlanul hosszú időn át – azóta is tart, sőt már a másodfok szintjével is kacérkodik. Erre a Sajó is rátett egy-két lapáttal, bár a Bodroggal ellentétben itt villámáradás alakult ki, amely egyszerre egyetlen nap alatt a mélypontról a harmadfokú készültség szintig vitte. Ezen a folyón átmenetileg napokon belül akár apadhat is, a Bodrogon azonban tartósan magas vízszint várható.
Árad a Szamos és a Zagyva is, mindkét folyó napokon belül eléri a készültségi szintet. Innen az a vízszintemelkedés, amely tájainkon február első napjaiban kezdődött, és amely nem fog véget érni akkor, amikor a Bodrog meg a Sajó kifullad. A Tisza legnagyobb mellékfolyóin – a Hármas-Körösön és a Maroson – ugyanis csak ezután fognak kibontakozni az árhullámok. A Maros esetében – egyelőre úgy tűnik –, nem lesz készültség, a Körösök egyikén-másikán azonban igen. Mondhatnánk, kialakulóban van a vizek össztüze egy vánszorgó szőkére. De honnan ilyenkor ennyi víz?
Ha februárban elfolyik, áprilisra nem marad (Fotó: Buzás Mihály)
A szokatlan időpontban kialakuló árhullám nem a világvége közeledtére hívja fel a figyelmet, hanem egy nem éppen gyakori jelenség következménye. A Tisza vízgyűjtőjén január végén, majd február elején is a hirtelen felmelegedés hatására egy-egy alkalommal hóolvadásra került sor. Előbb nagyjából fél köbkilométernyivel, majd ennél kevesebbel ugyan, de jelentősen csökkent a hóvízkészlet. Az ebből keletkezett cseppfolyós most folydogál le tájainkon. Csakhogy az áradások időtartama alatt újabb lehűlés történt, vegyes halmazállapotú csapadék hullott, és annak ellenére, hogy áradnak a folyók, a vízgyűjtőn növekedett a hóvízkészlet. A történet azonban továbbra sem az árvízveszélyről szól.
Ha figyelembe vesszük, hogy a tegnap Zentánál mért vízszint csaknem másfél méterrel alacsonyabb a rendes árvízvédelmi készültségi szinttől, akkor aggodalomra nem lehet okunk. Talán még akkor sem lenne gubanc, ha a Tisza vízgyűjtőjén levő összes hó – nagyjából két köbkilométernyi vizet tartalmaz – gondolna egyet, és leolvadva megindulna errefelé. A hóvízkészlet ugyanis továbbra sem éri el a sokéves átlagot. De mindennek ellenére nem szívesen bajlódnánk azokkal a számtani műveletekkel, amelyek elvégzésére egy ilyen forgatókönyv kényszerítene. Ugyanakkor a szokatlan időszakban kibontakozó árhullám egy egészen másik problémát vet fel. Arról a jelenségről van szó, mely szerint túl gyorsan megszabadulunk a tájainkra befutó vizektől.
Abban az időben, amikor az árvízvédelmi védőgátrendszer még nem épült ki, akkor érthető és jó megoldás volt a vizek levonulásának felgyorsítása. A Széchenyi–Vásárhelyi-féle tervről, a Tisza szabályozásáról van szó. Csakhogy azóta nagyot változott a világ, a folyó mentén komoly gátrendszer vonul. Ugyanakkor a víz világviszonylatban egyre nagyobb érték, miközben mi annak szurkolunk, hogy mielőbb távozzon környezetünkből. Aszályos időszakban pedig panaszkodunk, hogy nincs. Éppen ezért a szakma egyre gyakrabban hangoztatja, hogy a vizeket nem ártana ideig-óráig itt marasztani, esetlen halmozni, és eltenni őket nyárára. Ez azonban egy másik történet, amely – a végsőkig leegyszerűsítve – a Holt-Tiszák újraélesztésének gondolatát dédelgeti. A klímaváltozás ugyanis nem fog irányt váltani, legalábbis nem egyhamar, ezért alkalmazkodni kell hozzá.
