„Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.” Mt 28, 19
Az egyházi év két részre tagolódik: az egyik az ún. ünnepes félév, amely advent első vasárnapjától szentháromság vasárnapjáig tart, a másik pedig az ún. ünneptelen félév, amely szentháromság vasárnapjától ugyancsak advent első vasárnapjáig tart. A pünkösdi ünnepet követő vasárnapon tehát átléptünk az egyházi év ünneptelen félévébe. Mostani írásunkban azt vizsgáljuk meg, hogy miben különbözik e két félév egymástól, és mi a feladatunk az ünneptelen félévben.
Az idézett bibliai vers a keresztség szereztetési igéjeként ismert, de úgy is ismerjük, mint az ún. missziói parancsot. Ez utóbbi arra utal, hogy Jézus ezekkel a szavakkal küldte ki tanítványait a világba. Ezeket a gondolatokat Jézus valójában intelemként vagy inkább parancsként adja át a tanítványainak. Ha alaposabban megvizsgáljuk ezt a parancsot, akkor láthatjuk, hogy valójában hármas cselekvést, illetve feladatot foglal magában. Először a népeket kell tanítványokká tenni, másodszor azoknak egyes tagjait meg kell keresztelni, harmadszor pedig tanítani kell őket. Mit is jelent ez pontosan? Azt, hogy minden népet, minden nép tagjait tanítványokká kell tenni. Ez sokkal többet jelent annál, mintha azt mondanánk, hogy tanítani kell őket. Embereket kell halászni. El kell indulni arra a halászatra, amelyre Krisztus Urunk Simont és társait elválasztotta, azzal a szavával, hogy: „mostantól fogva embereket fogsz halászni.” Szélesre kell tárni a kapukat, és minden embert igyekezni kell bevonni Isten szövetségébe. Tanítvány az, aki Jézus hű követője. Tehát minden embert, minden népet Krisztus követőjévé kell tenni. Ezért van a prédikáció, az igehirdetés szolgálata. Azért prédikálunk immár kétezer éve, hogy minden embert, minden népet behívjunk Isten szövetségébe. Tovább taglalva a kérdést, akik az igét hittel hallgatják, azokat meg kell keresztelni. A hallható ige felébreszti a hitet, a látható ige, a sákramentum megerősíti azt. Krisztus parancsában az is benne van, hogy a Szentháromság Isten nevében kell minden embert megkeresztelni. „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” történik a keresztelés. Miért ennyire fontos ez? Aki Istennel szövetségben él, annak tudnia kell, ki az ő Istene. A mi Istenünk: az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten. Amikor az Atyára gondolunk, akkor Isten teremtő és gondviselő munkájára, világot és minket megtartó szeretetére gondolunk. A legszemléletesebben a karácsonyi örömhír szól erről. A Fiú Isten személye és műve a megváltást ábrázolja elénk. Leginkább a nagypéntek és a húsvét eseményei beszélnek erről. A Szentlélek Isten azt juttatja eszünkbe, hogy a mi Istenünk nem valahol a világ felett vagy a világon kívül lakik, hanem éppen bennünk. Munkájáról a pünkösdi események és ajándékok tanítanak a legszemléletesebben.
Az ún. ünnepes féléven át a mi Istenünk mint Atya – Fiú – Szentlélek Istennek érettünk végzett munkájáról szóltak az igehirdetések. Hitünk gyengeségeit a szent asztal (úrvacsora) javaival erősítgettük. Most pedig mindezeket összefoglalva hálát adunk értük. Harmadszor azt parancsolja Krisztus Urunk, hogy tanítani is kell parancsolatait. Ezt igazából nem nehéz megtenni, hiszen a szeretet parancsában lényegében minden benne van. Mégsem tudjuk megcselekedni. Csak az újjászületett ember tud igazán szeretni. Ha elnyertük az újjászületést, akkor tudunk eleget tenni a missziói parancsnak, másokat is Krisztushoz vezetni és az ő tanítványaivá tenni.
Összefoglalva az eddigieket elmondhatjuk, hogy az egyházi év ún. ünneptelen félévében – amely talán nem annyira gazdag eseményekben, mint az ünnepes félév – sem tétlenkedünk. Erre az időszakra esik a tanévzárás eseménye, a nyári táborok megszervezése, az újkenyérért való hálaadás, de még a reformáció ünnepe is. A felsorolás nem teljes, de mindezeket a lehetőségeket azért kapjuk Istentől, hogy cselekedeteinkben mindenkor engedelmeskedjünk a mi Urunknak, és örvendezzünk az Ő jelenlétének itt a földön életünk minden pillanatában és egykor majd az örökkévalóságban is őnála. Ámen.
(A szerző református lelkipásztor Bácsfeketehegyen.)
